Féltékenység.

A legkomolyabb feladat kis tesó érkezéskor, de már előbb, a terhesség ideje alatt is, a féltékenység megelőzése, kezelése. Kiküszöbölni nem lehet, de enyhíteni, jól kezelni igen. Először tisztázzuk, miért alakul ki.

Egy gyermek élete, a tanulás és fejlődés mellett, a biztonság és a túlélés feltételeinek megteremtéséről szól. Első ok a jelenségre, hogy amíg nincs kis testvér, addig a szülők minden szeretete, figyelme, gondoskodása az övé. Második ok, a megszerzett, vagy a jövőben megszerezhető tárgyak, élelem, finomságok, addig szintén mind az övéi, azután mindennek "gazdája" van, mindent meg kell osztani. Harmadik ok, maga a tanulás. A tárgyak féltésével tanulja meg a tulajdon kezelését, annak mértékét, túlzásait és így tanulja meg normalizálni azt, a szülő féltésével a kapcsolatokat tanúljna meg kezelni. A nasi, és élelem féltésével tanulja meg, mi kell, elég, vagy sok a túléléshez. Ezekkel készül fel az életben később érkező helyzetek megoldására. Rosszul kezelve a jelenséget, árthatunk is a gyermekeknek, erősödhet a féltékenység, akár odáig is elmehet, hogy a nagyobb tesó, ártani fog a kisebbnek, hogy bosszút álljon. Innen már nehéz a visszaút!

A teljesség igénye nélkül, szeretnék néhány gyakorlati tanáccsal segíteni a szülőknek.

Kezdjük a terhesség idején. Ha megérti a gyermek, hogy a pocakban kis testvér van, akkor már egy ok a féltékenységre, hiszen ő kívül, a pici belül, sokkal közelebb, sokkal közvetlenebb kapcsolatban anyuval. Ha túl sokat ajnározzuk a pocaklakót, a nagy tesó kirekesztve érzi magát. A napokban mesélte egy anyuka, hogy a két éves kislánya elkezdte őt rugdosni, mire meglepetten letolta, a gyermek pedig nem értette mi a baj. Amikor a baba rugdossa anyut, ő mindig mutogatja milyen cuki, és örül. Ő, csak örömet akart szerezni azzal, hogy belerúg párat anyuba. Ezt lehet jól, és rosszul is kezelni. Ha jól letolja anyu, akkor fájdalmat is okoz, és féltékeny is lesz a kislány, hiszen ő csak örömet akart szerezni. Ha megdicsérjük, és megkérjük hogy ne tegye ezt máskor, mert ő már sokkal nagyobbat rúg mint a baba, és ez fáj, akkor viszonylag jól lehet kijönni a dologból. Ha letoljuk, akkor féltékeny lesz,mert neki nem lehet ugyanazt amit  babának, fájni fog a pici lelke, mert örömet akart szerezni, és jól leteremtették érte, ráadásul a babát nem tolják le ugyanazért, így kezdődik a legrosszabb ami történhet, felkészülés a bosszúra, az új családtagot már előre utálni fogja.

SZABÁLY!

Soha ne told le a gyermeket a kicsiért! Nem mondjuk, hogy ne hangoskodj mert alszik a baba, hanem, ne hangoskodj, mert fáj a fejem, vagy nem bírom a nagy hangot. Soha, semmiért nem szabad leteremteni a kicsire hivatkozva.

Ha nagyobb játszik a kicsi dolgaival, de ő nem adja a sajátját oda, akkor sem kezdjük "megtanítani" hogy ne legyen irigy, mert ezzel is ártunk. Egy pár hónapos babának teljesen mindegy, hogy a játékaival más is játszik, a a nagyobb viszont már félti azt, ami természetes. Senkinek sem és ártunk vele, ha engedjük, és nem szúrjuk le ezért. Ha viszont elkezdünk a pici nevében "tulajdoni vitába" belemenni, azzal sokat ártunk a nagynak, de nem segítünk a kicsinek. Az eredménye az lesz, hogy nyíltan, vagy titokban, de bosszút áll. Egészen addig, csak minimálisan féltékenységből, vagy irigységből játszik vele, nagyobb részt azért, hogy megismerje azt a másféle játékot is, de egy dorgálás után már nagyobb részt dühből féltékenységből akarja elvenni a a másikét. Úgy érzi, a szülő őt nem szereti annyira mint a testvérét, hiszen az játszhat azzal a dologgal, ő meg nem, és ne várjuk el, hogy egy két, három, vagy négy éves gyermek felfogja miért kellene engednie neki is hogy a tesó játsszon az ő játékaival. Bár igazságtalannak tűnik, de a nagyot engedjük, hogy kipróbálja a pici új dolgait, az övéit viszont nem adjuk a picinek. Ez az aránytalanság fogja biztosítani, hogy az eddig egyetlen gyermek érezhesse, ugyanolyan fontos része életünknek mint addig, és a baba nem léphet a helyébe, de még csak a közelébe sem kerülhet annak. Hosszútávon ezzel elérhetjük, hogy társunk legyen a kicsivel törődésben, és ne forduljon ellene.

Soha ne védjük meg az új testvért a nagytól, úgy, hogy azt érezze, mi a babával egy csapat vagyunk, ő pedig a szemben álló fél, egyedül, kirekesztve. Ne védjük "ellene" a babát, hanem próbáljuk vele megbeszélve nevelgetni a kicsit. Az egészséges az lesz, ha ők, a gyermekek lesznek egy csapat, és mi az "ellentábor". Nekik kell összefogni, akkor jó testvérek lesznek.

Ami még fontos, hogy ne példálódzunk a másikkal, soha ne mondjuk, hogy bezzeg a testvéred. Ha az egyiket megdicsérjük, akkor a másikat is, ha az egyiknek adunk valamit, akkor a másiknak is, és még ha nem is érti a baba, de ha olyasmit csinál, amit nem szeretnénk, hogy utánozzon a nagy, akkor toljuk le finoman.

Ki nevel kit?

A befolyásolás művészete az, amikor úgy tudjuk mások viselkedését, gondolkodását, reakcióit előre megtervezetten irányítani, hogy ő maga nem veszi azt észre. Ebben a művészeti ágban, a gyermekek és szülők meccse, legjobb esetben is. 10-1, a gyermekek javára. Szeretnék egy kis rálátást, és gyakorlatban is használható „eszközöket” adni a szülők kezébe, bízva abban, hogy legalább, döntetlen lehet a mérkőzés, anélkül, hogy bárkinek fájna ez a fordulat.

Lehetne 10-0 is a szülők javára, de ehhez, nagyon sokat kell gyakorolni, hogyan küzdjük le önmagunkat. Nem, nem a gyermeket! Önmagunkat. A gyermek nem tesz mást, csupán felméri a terepet, a lehetőségeket, tologatja kifelé a határokat, folyamatosan kontrollálva, mit lép a szülő, aki ezzel szemben, a saját korlátait feszegeti, néha rosszul értelmezett segítéssel, vagy rosszul átadott szeretettel, túlzott buzgósággal, mert fél, hogy esetleg nem jó szülő, nem ad meg mindnet, nem nyújt eleget

Legelső lépésként meg kell érteni, a gyermek mit miért tesz. Ezek okai az evolúcióban keresendők. Miért féltékeny a kistesóra? Miért hisztis? Miért sír, vagy nevet irreálisan erőteljesebben, mint amekkora oka van rá? Az okok egyike, a túlélésért vívott harc. Ennek része, az ahhoz szükséges, lehető legtöbb dolog megszerzése, megtartása. Másodikként említeném, a biztonság fenntartását, aminek legfontosabb eleme a szülő. Ez az oka annak is, hogy mindig kedvünkbe akar járni, és örömet akar szerezni gyermekünk.

Egy példa:

Figyelje meg, ha gyermeke valami vicceset művel, és ön nevet rajta, azt meg fogja ismételni. Így biztosítja be a folyamatos figyelmet, amivel egy megnövelt biztonság is jár, hiszen ha jön egy ragadozó, vagy bármi veszélyhelyzet támad, így gyorsabban észreveszi a szülő, akinél a tartalék erő van ezek leküzdéséhez. Használjuk ki ezt arra, hogy amikor valamit szeretnénk, hogy csináljon a kicsi, annak nagyon megörülünk, amikor egyszer megteszi, így amint fel akarja ébreszteni a figyelmünket, újra és újra megteszi. Ha játékból ráül a bilire, azt fogadjuk irreálisan nagy ovációval, mint egy győztes gólt álmaink meccsén!

Ha enni nem akaró gyermek megeszik egy falat bármit, azt is így nyugtázzuk. Ilyenkor kicsit bugyutának kell lennünk, de meglesz az eredménye. Ha vitába szállunk vele, hogy meg kell enni azt a valamit, mert egészséges, vagy attól nő nagyra, attól lesz szép, vagy erős, az jó eséllyel segít neki ütős ellenérveket gyártani, és végül nem fogja megenni soha. Ha nem kell nem baj, nem erőltetjük, lesz alkalom, amikor véletlenül belekóstol, és ennek mi nagyon-nagyon fogunk örülni, „éljen pistikeeeeee, huráááá hurááááá!! Nézd apa! Pistike megette a spenótot!! Éljen pistikeee!!!! Éljeeeen éljeeeen”. Erre ő felfigyel, és máskor is megeszi azt. Persze ha szemmel láthatóan borzalmasan utálja, akkor ne kínozzuk vele, mert eljátsszuk a következő lehetőséget!

Másik példa:

Amikor valamit nagyon nem akar a gyermek:

Gyermekünk nem akar valahová menni. Sír, tiltakozik, nem öltözik, rúg-vág-üt ahogy bír. Mondjuk, megyünk a nagyiékhoz, de ő nem szeretne. Amiben egészen biztosak lehetünk, hogy ha erőltetjük, akkor azzal csak elmérgesedik a „csata”. Az is egészen biztos, hogy bár mindent elkövet, amit tud, de egy pillanatig sem akarja elveszíteni sem a figyelmünket, sem a szeretetünket, mert mint említettem, ezek a túléléshez szükséges eszközei. Ismét irreálisan kell viselkedni. Miközben ő könnyekben fürödve ordít, hogy nem akar menni, mi felpattanunk boldog arccal, vidáman elkapjuk a két kezét, és táncra perdülünk vele, közben mantrázva, nevetve, hangosan. „Hurrá, megyünk a nagyihoooooz, hurráááá, hurráááá” és mint egy színházi ovációban folytatjuk „Nagyihoz, nagyihoz, nagyihoz, huráááááááá hurrrááááá, nagyihoz, nagyihoz,” Ezt addig kell csinálni, amíg el nem mosolyodja magát, és el nem kezdi ő is mondani velünk. A módszer egyik fontos eleme, a nagyinál eltöltött idő minősége, mert ezt két-három alkalommal tudjuk eljátszani vele, utána már várni fogja, és felkészültebb lesz. A gyermekek nem hülyék, csak kicsik! Sokszor okosabbak nálunk, ezt soha ne feledjük!

Következő cikkemben a féltékenységgel foglalkozom.

Imre Dezső 2013. Budapest

Az emberi agy egy felfedezetlen világokkal teli, félig meddig ismert, de rejtélyes galaxis. Ha mindent meg szeretnénk magyarázni, ami az emberi agyban történik, egy életen át mondhatná tíz ember éjjel nappal, és nem érne a végére. Gondoljunk csak bele! Egy egyszerű mozdulat, melyet úgy végzünk, hogy különösebben gondolni sem kell rá közben, az ivás.

Próbáljuk meg modellezni az agyban történteket, miközben egy pohár vizet megiszik valaki.

Először is, ahhoz, hogy a karunk, pontosan oda vigye a kezünket, ahol a pohár van, jó pár izmot meg kell mozgatni, és nagy pontossággal irányítani kell közben. Mitől lesz pontos? Megfigyeljük a pohár helyzetét, a mi távolságunkat a pohártól, a kezünk hosszát, a karunk hajlatainak aktuális pozícióját, hajlásképességüket, az ahhoz szükséges izomerőt, az izomerő kifejtéséhez szükséges energiát, ehhez vért juttatunk az izmokba, közben az izmainkban a sejtekben zajló égést fokozzuk, hogy termelődjön az energia, e-közben mértani pontossággal odaér a kézfejünk, melyben ujjainkhoz tartozó izmaink és ízületeink ugyanúgy, ugyanennyi számítást követelnek. Millió és millió számolási művelet zajlik valahol az agyunkban, melyről semmit sem sejtünk. Ezzel persze nincs vége, hiszen agyunk közben vezéreli egyéb funkcióinkat is. Kiszámítja pontosan mikor és mennyi levegőt vegyünk, annak nyomon követi az útját, az orrunktól a tüdőnkön keresztül, a legkisebb sejtecskénkig, egyszerre több szakaszon is, hiszen éppen vesszük a következő levegőt, amikor egy adag már a tüdőnkből éppen a vérbe áramlik, egy másik meg már pont feldolgozás alatt áll, és mindezt számítások millióival irányítjuk, vezéreljük. De ne térjünk el a tárgytól, hiszen lassan az apró izmok százainak és millió számításnak köszönhetően, lassan megfogtuk a poharat, és fojtathatnám ezt a történetet. Amíg ez történt, addig emésztettünk, működött a szívünk, a szemünk, hallottunk, és ezek mind rengeteg munkát adtak agyunknak, pillanatról pillanatra.

Ezek után, érdemes elgondolkodnunk azon, mire lennénk képesek, ha agyunk minden kapacitását kihasználnánk. Az „ID jobb agyféltekés rajzolás”, egy tudományos módszer arra, hogy a jobb agyféltekénk működését valamelyest tudatosan bevonjuk életünk zajlásába. Azok a tevékenységek, amelyek ott történnek, nem tudatosulnak, hiszen a tudatos gondolatok, a bal agyféltekénkből fakadnak. Mi az vagyunk, amire tudatosan gondolunk, vagy amit tudatosan cselekszünk. Minden, ami nem racionális, ami nem kiszámítható, ami játékos, kreatív, ami pihentető, mindezek a jobb agyfélteke sajátjai. Nem csoda hogy ilyen irányú képességeink és készségeink háttérbe szorulnak, hiszen egész életünket a bal agyféltekénkkel éljük, mindent jól kiszámítva, megtervezve, állandóan a válaszokat keresgélve. Akinek a jobb agyféltekéje kiegyensúlyozottan működik a bal mellett, és nincs elnyomva, az eredményesebb, sikeresebb életet tud élni, több örömöt talál, apróbb örömöket is észrevesz, kreatívabbá válik, fogékonyabb lesz a művészetekre, könnyebben tanul zenét, versírást, szebben fogalmaz, jobban tanul, és mellesleg maga sem tudja hogyan, de tud portrét rajzolni.

A jobb agyféltekés rajzolás szóösszetétel, Betty Edwards tollából fakad. A könyv melyet kiadott a témában, milliós példányszámban jelent már meg a világban minden felé. A módszer fél, egy év alatt éri el a célt. Ezen felbuzdulva kineziologusok, agykontrollosok, és még számtalan tudományág képviselői alakítgatták ki-ki a saját szájíze szerint, és rengeteg féle módszer jelent meg az oktatására, melyek kisebb nagyobb sikerrel, de négy-öt nap alatt garantálják a majdnem tökéletes rajztudást. Az én módszerem kicsit más. Én nem rajzolni tanítom meg a résztvevőket, hanem egyszerűen elvégezhető gyakorlatokkal, a két agyfélteke kiegyensúlyozott működést próbálom elérni. Emellett, más gyakorlatokkal, a szem-kéz kontaktust, és végül a hiperaktív látást fejlesztem a résztvevőknél. Az eredmény magáért beszél. Nincs semmi mellébeszélés, semmi földöntúli csoda, semmi az energiáról, semmi a hitről, semmi megfoghatatlan misztikus magyarázat, csak a száz százalékos siker. Minden lépést elmagyarázok, a résztvevő mindig pontosan tudja, mi történik, és miért.

Az általam kidolgozott, teljesen egyedi módszer, egyedi gyakorlatokkal, komoly előtanulmányokra épül. Szemész orvosok, agykutatók, viselkedéskutatók, neurológusok véleményei alapján választottam ki, a legalkalmasabb gyakorlatokat, és dolgoztam ki azok mikéntjét. Természetesen van olyan gyakorlat, olyan rajz, amit a Betty Edwards könyv, és én is használunk, de szinte soha nem ugyanazzal a céllal.

Gondolatébresztőnek csak annyit, ha egyetlen pohár víz megivása ekkora teljesítmény, és erre úgy vagyunk képesek, hogy közben nem is kell odafigyelni, akkor mi mindenre lehetnénk képesek, ha teljes agyi kapacitásunknak nem csupán hét-kilenc százalékát használnánk.

Imre Dezső 2005 Budapest