Nevelés, fejlesztés 1-4 éves korig.
Ki nevel kit?
A befolyásolás művészete az, amikor úgy tudjuk mások viselkedését, gondolkodását, reakcióit előre megtervezetten irányítani, hogy ő maga nem veszi azt észre. Ebben a művészeti ágban, a gyermekek és szülők meccse, legjobb esetben is. 10-1, a gyermekek javára. Szeretnék egy kis rálátást, és gyakorlatban is használható „eszközöket” adni a szülők kezébe, bízva abban, hogy legalább, döntetlen lehet a mérkőzés, anélkül, hogy bárkinek fájna ez a fordulat.
Lehetne 10-0 is a szülők javára, de ehhez, nagyon sokat kell gyakorolni, hogyan küzdjük le önmagunkat. Nem, nem a gyermeket! Önmagunkat. A gyermek nem tesz mást, csupán felméri a terepet, a lehetőségeket, tologatja kifelé a határokat, folyamatosan kontrollálva, mit lép a szülő, aki ezzel szemben, a saját korlátait feszegeti, néha rosszul értelmezett segítéssel, vagy rosszul átadott szeretettel, túlzott buzgósággal, mert fél, hogy esetleg nem jó szülő, nem ad meg mindnet, nem nyújt eleget
Legelső lépésként meg kell érteni, a gyermek mit miért tesz. Ezek okai az evolúcióban keresendők. Miért féltékeny a kistesóra? Miért hisztis? Miért sír, vagy nevet irreálisan erőteljesebben, mint amekkora oka van rá? Az okok egyike, a túlélésért vívott harc. Ennek része, az ahhoz szükséges, lehető legtöbb dolog megszerzése, megtartása. Másodikként említeném, a biztonság fenntartását, aminek legfontosabb eleme a szülő. Ez az oka annak is, hogy mindig kedvünkbe akar járni, és örömet akar szerezni gyermekünk.
Egy példa:
Figyelje meg, ha gyermeke valami vicceset művel, és ön nevet rajta, azt meg fogja ismételni. Így biztosítja be a folyamatos figyelmet, amivel egy megnövelt biztonság is jár, hiszen ha jön egy ragadozó, vagy bármi veszélyhelyzet támad, így gyorsabban észreveszi a szülő, akinél a tartalék erő van ezek leküzdéséhez. Használjuk ki ezt arra, hogy amikor valamit szeretnénk, hogy csináljon a kicsi, annak nagyon megörülünk, amikor egyszer megteszi, így amint fel akarja ébreszteni a figyelmünket, újra és újra megteszi. Ha játékból ráül a bilire, azt fogadjuk irreálisan nagy ovációval, mint egy győztes gólt álmaink meccsén!
Ha enni nem akaró gyermek megeszik egy falat bármit, azt is így nyugtázzuk. Ilyenkor kicsit bugyutának kell lennünk, de meglesz az eredménye. Ha vitába szállunk vele, hogy meg kell enni azt a valamit, mert egészséges, vagy attól nő nagyra, attól lesz szép, vagy erős, az jó eséllyel segít neki ütős ellenérveket gyártani, és végül nem fogja megenni soha. Ha nem kell nem baj, nem erőltetjük, lesz alkalom, amikor véletlenül belekóstol, és ennek mi nagyon-nagyon fogunk örülni, „éljen pistikeeeeee, huráááá hurááááá!! Nézd apa! Pistike megette a spenótot!! Éljen pistikeee!!!! Éljeeeen éljeeeen”. Erre ő felfigyel, és máskor is megeszi azt. Persze ha szemmel láthatóan borzalmasan utálja, akkor ne kínozzuk vele, mert eljátsszuk a következő lehetőséget!
Másik példa:
Amikor valamit nagyon nem akar a gyermek:
Gyermekünk nem akar valahová menni. Sír, tiltakozik, nem öltözik, rúg-vág-üt ahogy bír. Mondjuk, megyünk a nagyiékhoz, de ő nem szeretne. Amiben egészen biztosak lehetünk, hogy ha erőltetjük, akkor azzal csak elmérgesedik a „csata”. Az is egészen biztos, hogy bár mindent elkövet, amit tud, de egy pillanatig sem akarja elveszíteni sem a figyelmünket, sem a szeretetünket, mert mint említettem, ezek a túléléshez szükséges eszközei. Ismét irreálisan kell viselkedni. Miközben ő könnyekben fürödve ordít, hogy nem akar menni, mi felpattanunk boldog arccal, vidáman elkapjuk a két kezét, és táncra perdülünk vele, közben mantrázva, nevetve, hangosan. „Hurrá, megyünk a nagyihoooooz, hurráááá, hurráááá” és mint egy színházi ovációban folytatjuk „Nagyihoz, nagyihoz, nagyihoz, huráááááááá hurrrááááá, nagyihoz, nagyihoz,” Ezt addig kell csinálni, amíg el nem mosolyodja magát, és el nem kezdi ő is mondani velünk. A módszer egyik fontos eleme, a nagyinál eltöltött idő minősége, mert ezt két-három alkalommal tudjuk eljátszani vele, utána már várni fogja, és felkészültebb lesz. A gyermekek nem hülyék, csak kicsik! Sokszor okosabbak nálunk, ezt soha ne feledjük!
Következő cikkemben a féltékenységgel foglalkozom.
Imre Dezső 2013. Budapest