Jobb agyféltekés rajzolás tanfolyamok

Anyatigris

Este volt, unott, hűvös, sötét téli este. A házban is csak a tv világított. Az ágyon aludt apu, és egy kisbaba, anyu, még birkózott az álommanókkal. Amióta megvolt a baba, csak apunak és anyunak hívták egymást. Mert az olyan aranyos. J Nem szerette, amikor ő alszik el utoljára, mert kicsit félős volt. Na, jó, nem kicsit. Igazából nagyon. Pontosabban rettegett, reszketett minden porcikája. A híradókban, a filmekben, a regényekben, mást sem hallott, látott, olvasott, csak hogy kit hogy, mikor mivel öltek meg. Szinte minden ismerősnek volt egy jó kis története, valami baltás gyilkosról, betörésről, törhetetlen ajtózárról, amit simán feltörtek, és a többi, és a többi, és a többi. Csupa rémálom, csupa rémtörténet. Anyu nem volt mindig ilyen félős. Régen, mégy lány korában, éjjel járt haza a sötét utcán, és soha eszébe sem jutott, hogy bánthatják. Ugyan már, hiszen az csak a filmekben van. Nézte a horror történeteket, kibelezést, karóba húzást, mindent a mi véres és ijesztő, de soha nem félt semmitől. Gondolta, ha mégis valami történne, maximum elfut. Most fekszik az ágyban, és csak arra tud gondolni, hogy hány féle módon lehet bejutni a házba, és hány módszerrel tudnák megtámadni a családot. Érzékei csúcsra járatva kémlelték a hangokat, árnyakat, esetleges veszélyeket. Éjfél felé járt, aludt a világ, néma csend honolt a házban, az udvarról sem jöttek zajok, és anyu már lekapcsolta a tv-t is, nehogy kisfia felébredjen a hangjára. Hallgatta apu, és a baba szuszogását, és bár a félelem minden porcikáját átjárta, mégis mosolygott. Örült nekik, örült, hogy vannak, örült, hogy él, és hogy ott és akkor létezik. De félt, féltette a kis családot, félt a betörőktől, a baltás gyilkostól, a mumustól, az ördögtől, vagy ki tudja még mitől. Arra gondolt, milyen gyengék a feltörhetetlennek hitt zárak az ajtókon, vagy elég hangos-e az ablak, ha valaki óvatosan kivágja az üveget és úgy jön be, elképzelte az összes neszt, ami csak előfordulhat, amiket egy betörő ejthet. Egy egész kis nesz tár volt az agyában, minden létező, mozdítható, vagy törhető dologról.

Már-már majdnem elaludt, amikor halk, súrlódó hangot hallott. Olyan volt, mint egy olcsó nylon esőkabát hangja, amikor óvatosan mozog benne valaki. Szemei kétszeresére nyíltak, mint amekkorák valójában voltak, szíve kétszázat vert, félelme a tetőfokra jutott. Látta a beosonó késes gyilkost, aki óvatosan lépkedve araszol befelé, hogy ne keltsen nagyobb zajt. Anyu csak figyelt, és fülelt. Hallása, mint egy űzött őzé, látása, mint egy ragadózóé. Már két, vagy három másodperc is eltelt, egy örökkévalóság, de a súrlódó hang nem szűnt. „Most lebuktál” gondolta, és tovább fokozta szuper érzékeit, figyelve mi történik. Már vagy négy másodperce tartott a dolog, most már biztos, hogy betörő van a házban. Anyu levegőt is alig vett. Gondolta, hátha csak betört, körül néz, és amikor rájön, hogy innen nincs mit ellopni, elmegy. De mi van, ha nem. Mi van, ha nem adja fel, és keresgélni kezd? Felébressze aput? De akkor felébred a baba is, mert kibogozhatatlanul össze vannak tekeredve. A baba valahogy apu feje, meg a hónalja között van felcsavarodva, mint egy kis kígyó. És ha mérges lesz, hogy egy kis nesz miatt…..? Mi van, ha nem is betörő? Mi van, ha egy egér jutott be? Meg kellene nézni. De ha egy betörő? Ha bejön, és a békésen durmoló baba ellen fordítja a kését, vagy pisztolyát, vagy egy baltát? Ha egy őrült, aki ijedtében, őrültségében, elszántságában lemészárolja a családot? Ez volt a híradóban is, egy egész család… Szörnyű volt. Mi van ha…? Már legalább öt másodperce, és még mindig hallani. Ahogy elmélkedett, és ahogy nőtt a félelme, azt vette észre, hogy egyik lába már lent van az ágyról. Jézusom!!! Mit csinálok?? Még az kéne, hogy kimenjek! Akkor leszúr, lelő, agyoncsap. Akkor mi lesz? Bejön, és a családnak vége. Felébresztem aput!! De előbb biztosnak kellene lennem, mert mi van, ha semmi, csak én hallom rosszul. Apu reggel korán kel, felébresztem a semmiért, holnap autóval megy vidékre dolgozni, álmos lesz, karambolozik, meghal. Nem… Hirtelen felhangosodott a hang, és mint ha hirtelen ugrott volna az esőkabátos gyilkos a susogós kabátjában egyet, vagy megbotlott volna valamiben, egy gyors „sussanás”, és egy tompa koppanás, majd még egy. Most már tuti.... Valaki oson a konyhában. Anyu ledermedt. Nem maradt ereje, hogy felébressze aput, de még arra sem, hogy elegendő levegőt vegyen. Arra gondolt, most vége. Végveszélyben a baba, a család, vége van mindennek. Ekkor már kezdett kimerülni, hiszen vagy hét másodperce tartott a tragédia. Ült az ágy szélén, tudva hogy most lehet, hogy meghal, és csak arra gondolt, ha a gyermekének baja lesz, akkor ez a gyilkos széttépve végzi, mert ő a tíz körmével szedi apró darabokra. Óvatosan, de elszántan felállt, és lélegzetét visszafojtva elindult. Ment, ki a konyhába, azzal az érzéssel, amit a frontkatonák éreznek az utolsó nagy ütközet előtt. Azzal a tudattal, hogy ha ő nem is éli túl, de a család igen. Ő ezt a betörőt most miszlikbe szedi, ha ez lesz élete utolsó cselekedete, akkor is. Látta maga előtt az elkeseredett harcot, elképzelte hogyan ragad kést, vagy hogy veri ki a gyilkos kezéből a fegyvert, felkészült minden létező mozdulatra, mindenre, amit a akcióhősöktől látott a filmekben, rúgások, ütések, védések, fogát összeszorítva, kezét ökölbe zárva, feltartóztathatatlanul ment ki, ki a sötét konyhába, szinte öntudatlanul, a halálos ütközetet tervezve. Hosszú másodpercekig tartott a támadás, útközben minden villanyt felkapcsolt, amit elért, hogy ezzel erősítse a meglepetést, és bizonytalanítsa el az ellenséget. Mint a skótok a harci dudáikat fújva, félelmet keltve a behatolóban. Utolsó nagy útján, a szobától a konyháig, élete minden pillanata felvillant előtte, de legfényesebben az alvó kisfia, és apu, aki mire felébred, már késő lenne, hiszen tiszta helyzet van, a betörő zajt csapott, itt már csak az azonnali megelőző csapás érhet valamit. Tudta, ő most megvédi védtelenül szundikáló családját. Félt, rettegett, de csak azt mondta magában, ez a betörő most nem tudta kivel kezd, egy anyatigrist ébresztett fel, aki széttépi, és felfalja, vagy meghal, de nem egyedül, mert a behatoló biztosan nem jut a konyhánál tovább. Tudta, hogy amíg az utolsó csepp vére el nem folyik, ő küzdeni fog. A harci vonulás eltartott három, vagy négy örök másodpercig, és amikor anyu a konyhába lépett, akkor már szándékosan hangos léptekkel, egy pillanat alatt körbe nézve felmérte a terepet, és megpillantotta őket. Igen, őket. Mert ketten voltak. A földön hevert két gumicukros szaloncukor, amik a bejárat melletti polcról a rosszul megigazított nylon zacskóból pottyantak ki. Anyu lassan megnyugodott. Amikor megpillantotta a vélhetően bűnös cukorkákat, a következő gondolata az volt, a betörő verhette le, de miután minden zár, minden ablak egyben volt, kezdett megnyugodni. Hangosan vert a szíve, pulzusa még legalább százötven volt. Lassan, kimerülten ballagott vissza a hálószobába, levegőért kapkodva. Az elmúlt tíz, tizenöt másodperc, élete legelkeseredettebb csatája volt. Tudta, hogy akárkitől megvédte volna a babát, és aput, akik békésen aludtak egymásra tekeredve. Egyik hangosabban szuszogott, mint a másik, de nem érhette őket semmi baj, hiszen anyu, a tigrisek tigrise ott volt, és figyelt.

Amikor reggel anyu elmesélte mi történt, és mennyire félt, kicsit szégyellve magát, hogy ilyen nyuszi, hogy két szaloncukortól szívrohamot kapott, nem az volt a gondolatom, hogy jézusom, de beszari vagy, hanem az, hogy jézusom, te, aki így félsz, nem ébresztettél, fel, hanem kimentél??? Oda??? Ezt nevezem bátorságnak. Hiszen aki nem fél, és besétál az oroszlán barlangjába, az nem bátor, hanem hülye. De aki így fél, és ilyen biztos benne, hogy halálos veszedelembe sétál, mégis megy, az igazi hős. Anya a tigris. Az anyatigris.

Download Free Designs http://bigtheme.net/ Free Websites Templates