Egy csikó története

Ez a történet, egy csikóról szól, aki nem tudott a mában, vagy talán a saját bőrében élni. Egy csikóról, aki nem tudott élni. Aki nem tudta mi az, hogy ma, csak azt, mi volt tegnap, és mit szeretne holnap. Kicsit olyan volt, mint a laktanyai kenyér. Egyszer, amikor én is katonaidőmet töltöttem, sok tízezer sorstársammal együtt, és már hónapok óta nem ettem friss kenyeret, megkérdeztem a konyhásokat, miért nincs mai kenyér. Azt felelték, nem ismerik ezt a szót.

- Mi az, hogy mai?

- Hát, „mondom” az a meleg, ami ott gőzölög, amit most hoztak.

- Ja, nem. Mondták. Az a holnapi.

- És akkor, amit most ettünk, az mi volt? Kérdeztem.

- Hát az a tegnapi.

Ilyen volt a mi kis csikónk is.

Egy hatalmas, erőtől duzzadó izmú, gyönyörű ló álldogált, a ménes közepén. Körülötte szebbnél szebb kancák legyeskedtek, és szertelen kiscsikók rohangáltak. A csapattól kicsit távolabb, ámulva nézte őt, egy ifjú csődörjelölt. Nem szaladgált a többiekkel, hanem csak ácsorgott. Ő is próbált ugyan olyan peckesen feszíteni, mint óriási példaképe.

- De jó is lenne, ilyen hatalmasnak és erősnek lenni. Mindenki engem irigyelne.

Gondolta magában. A többi, korabeliek, kergetőztek boldogan, élvezték a friss tavaszi levegőt, a növögető puha gyepet a patájuk alatt. Egy-egy falatot felmartak erős fogaikkal futás közben, és viháncolva kerülgették a nagyokat. De ami kis csikónk, csak állt, és álmodozott.

- Ha én leszek a legnagyobb, legszebb, leggyorsabb, legerősebb, akkor engem fognak a viháncoló kiscsikók kerülgetni, körbeszaladni, és a kancák csak engem fognak csalfán nézegetni, miközben úgy tesznek, mintha csak éppen legelésznének.

Teltek múltak a hónapok, majd az évek, és a kiscsikóból lassan daliás ifjú csődőr vált. Peckesen járkált a ménesben, feszesen tartotta izmait, hátha éppen szeme sarkából nézi egy csinos kanca. Miközben így kellette magát, mind úgy került, fordult, hogy egy gyönyörű, de már kicsit lassuló mozgású, bölcs tekintetű, öreg csődör mellé keveredett. Ment egy kört, de már megint ott volt, és ámulva nézte.

- Egyszer, én is ilyen tiszteletet parancsoló, bölcs tekintetű, kedves, megnyugtató öreg csődör leszek. De jó is lesz akkor. Mindenki elsétál mellettem, és tisztelettel biccent felém. A kancák összesúgnak, milyen jól néz még ki az öreg.

A többi ifjú csődőr, eközben a kancák kegyeiért küzdött, de ő, méltósággal sétált, mint az öregek, próbált tiszteletet parancsolni, oda-odapillantott egy-egy csinos kislány pacinak, akik néha még el is pirultak a jóvágású ifjú tekintetétől, majd továbbálltak a kegyeikért küzdő erőgépeket megfigyelni.

Teltek, múltak az évek. Az ifjú csődőrből, kedves, jámbor, öreg ló lett. Egyedül ácsorgott a ménes közepén, és figyelte a kicsiket, és a fiatalokat. Azok nem foglalkoztak vele, néha elszaladtak mellette, kedvesen biccentettek, majd száguldottak tovább, a kicsik játszani, a felnőttek párt kergetni, udvarolgatni, vagy éppen a hölgy pacik, az udvarlókkal incselkedni. Közben ő álmodozva nézte őket.

- De jó lenne ilyen fiatalnak lenni. Szaladgálni, játszani, fiatal kancák tekintetéért harcolni. De jó is lenne, ha bírnék még futkározni a puha füvön, néha futás közben beleharapni, nagyokat bukfencezni, és hangosan nyeríteni közben. De jó lenne kiscsikóként pattogni és ugrabugrálni, bosszantani a felnőtteket, és kacagva elszaladni. De jó lenne sok saját kiscsikót terelgetni, tanítgatni, nevelgetni. De jó is lenne, ha elölről kezdhetném. Ha megint kiscsikó lennék.

Szomorú ez a történet? Lehet. Tanuljunk belőle. Teljesüljön a vén csődör álma, és az ő nehezen szerzett bölcsessége, legyen a mi tanmesénk. Éljünk a mának. Mindig azt nézd, mindig azt lásd meg, ami éppen előtted van, és mindig csak azzal törődj, ahol éppen tartasz. Csikó vagy, szaladj. Csődör vagy? Alapíts családot. Rád kacsint álmaid kancája? Kacsints vissza. Szaladj el vele. Ember vagy? Akkor írj át pár szót, és hallgass a vén csődőrre te is.

Imre Dezső