A falu végén

Egyszer régen,….. „Ilyenkor olyan régre kell gondolni, amire már senki nem emlékszik, hiszen lehet, hogy kamuzok.”. Szóval. Egyszer régen, egy kis faluban, „Ezt imádom. -kis faluban- találd ki hol ;)” Szóval ott, ahol az iskola is kicsi volt, de a főutca hosszú, mint egy hegyek között tekeredő óriási kígyó, nőtt, növögetett pár fiúcska. Öt éves körüliek lehettek, éppen iskola előtti utolsó nyarukat töltötték. A legvagányabb, legerősebb, Tomika volt, ő volt a lányok kedvence, és a fiúk tőle féltek mind. Aki nem félt tőle, az csak azért nem, mert azt hitte, barátok. Kevés kiválasztott volt, aki közelről felnézhetett Tomikára, hiszen ő volt „A” Tomika. Kicsit termetesebb, kicsit hangosabb is volt a többieknél.

Történt egyszer, hogy Tomika úgy döntött, megmutatja a többieknek, milyen nagyon felnőtt már, és elindul világgá. Mert ugye ő a legbátrabb, meg biztosan a legokosabb is, így aztán eltévedni sem fog, és baj sem érheti. Ezt a tervét el is mesélte minden gyereknek, még azokhoz is leereszkedett, akikkel máskor nem állt szóba. Mindenkit megkérdezett, ki tartana vele, ki olyan erős és bátor, hogy elkísérje ezen a nagy úton. Természetesen senki. Elég ijesztően mesélte el a dolgot ahhoz, hogy ne merjen belevágni vele senki, és mindenki felnézzen rá, amiért ő ilyen elszánt.

El is indult egy este, messze, messze, világot látni. Egyenesen ki a faluból, a tekergő főúton ballagott, hagyta el sorba az ismerős házakat. Ahogy haladt, egyre idegenebb kerítések és kapuk kezdtek sorakozni. Kezdtek fogyni a telkek, ritkábban és ritkábban voltak már. Félórája lehetett úton, amikor nagyon elkezdett a lába fáradni, és lassított, hiszen a világ nagy, kell az erő egész úton. Átgondolta egész addigi kurtácska életét, elképzelte milyen lesz idegenben, vadidegen emberek között. Háromnegyed órája is úton lehetett, amikor megkordúlt a gyomra. Eszébe jutott, milyen finom ételek várják a konyhában, és hogy veri anya a fakanállal a fazék szélét, amikor lehet menni, lakmározni. Kezdett elmenni a kedve a világnézéstől. Közben azon is töprengett, hogy jó, jó, most ő nagy utazó lett, de ki látja, mekkora utat tette meg. Egyedül érezte magát. Még jobban lelassított, hiszen lassan járj, tovább érsz…. Már házak sem nagyon voltak, „borzasztó messzire jutottam”, gondolta. „Hatalmas ez a világ. Nem is gondoltam volna.” Már az utolsó ház is messzi van, legalább öt perc futva is. Szekérrel tíz is lenne.” Maga elé nézett, hosszú egyenes út tárult elé. Messzi a távolban, látszott, ahogy egy nagy ijesztő domb mögé kanyarodik. Ahogy így méregette az előtte álló nagy út lehetőségeit és veszélyeit, egy szempillantás alatt elé toppant egy nagy fekete farkaskutya. Tomika szemei hatalmasra kerekedtek, majd hangosan elkiáltotta magát, szemei könnybe lábadtak, és kezét az arca elé tartva keservesen sírni kezdett. A kutya meglepetten méregette, óvatosan kinyújtva a nyakát, tisztes távolról megszagolta, és csóválni kezdte a farkát. A szemei mosolyogtak. Tomika egy fordulattal leszaladt az útról, leült a földre, és sírt, sírt, sírt, ahogy csak a torkán kifért. A fák közül lépett ki Jónás bácsi, az erdőkerülő. Jónás bácsi, egy szelíd nagybajszú középkorú ember volt, a farkaskutya gazdája. Odapillantott, és meglepődve nézte honnan jön, az égrengető sírásrívás. Kutyája pár méterre Tomikától hevert a fűben, és ő is Tomikát méregette.

- Hát te hogy keveredtél ide te gyerek? Anyád tudja, hogy ott kószálsz? Kérdezte. Nem jött válasz, csak keserves sírás.

- Hallod Tomi fiam? Mit bőgsz? Eltévedtél? Válasz továbbra sem jött. Mit volt mit tenni, óvatosan felemelte a sokkos fiút a földről, és a karjában vitte haza, egészen be Tomikáék konyhájába. Az ijedt gyermek felnézett, és meglátta csodálkozó tekintetű édesanyját.

- Hol voltál fiam? Kész a lekváros bukta. Azt hittem nekem kell megenni mindet. A vándor még szipogott kicsit, majd óvatosan felállt a heverőről, amire az erdőkerülő lepakolta, és odaballagott a buktákhoz, majd két ujjal, mintha félne tőle, elvett egyet. Megszagolta, felcsillant a szeme, és úgy tömte a fejébe, mint aki soha nem evett még olyat, egész életében.

- Csak jártam egyet, édesanyám, csak megnéztem a falut. De meg akart enni egy nagy dög kutya, alig tudtam elmenekülni előle. Szerencsére jött ez a bácsi, és megmentett. A kutya ott állt a félig nyitott ajtóban, aggódva, emelgetve az orrát, próbálta kiszagolni minden rendben van-e.

Másnap az utcán a gyerekek meglepődve látták, hogy Tomika ott sétálgat. Vagányan, zsebre vágott kézzel, mint a hős katona, aki a háborút járta meg. A közelebbi „barátok” faggatni kezdték, a félénkebbek két lépésről nézték. Elmesélte, mekkora utat tett meg, de megtámadta a habzó szájú hatalmas farkas, vagy kutya, ki tudja már, de ketten egy nagybajuszú emberrel elbántak a vérebbel, és büszkén mentek haza, ki ki a családjához, mert ahol ilyen dögök járkálnak, ott kell a férfi, így nem is ment tovább. De megjárta a falu végét, olyan dolgokat látott, amilyeneket senki más. Természetesen ő lett a falu hőse. A gyerekek innentől kezdve még jobban tisztelték, vagy félték.

Teltek múltak az évek, Tomika is növögetett. Kamaszok voltak már a csapat felállása viszont nem változott. Tomi és csapata, mint afféle 18 éves kamaszokhoz illik, a kocsmában ücsörögtek. Büszke volt mind, aki vele sörözgethetett, hiszen ő olyan ember volt, aki már óvodás korában elment a faluvégen túlra, és elintézte a veszett farkast, amitől az egész falu rettegett.

De az évek nem álltak meg, a gyerekek felnőttek, szétszéledtek. Ki erre, ki arra, dolgozni, tanulni, a városba, vagy külföldre, néha haza, haza látogattak, és mindig örültek mindennek, ami nem változott meg a faluban. Minden régi háznak, minden megmaradt fának. Közben hatalmas házak épültek, a szekereket autók váltották fel, a kapát traktorok. Az öreg kocsma a templom mellett tűnt, a legelpusztíthatatlanabb örökségnek. Ez pont úgy nézett ki, mint sok évvel azelőtt. A fiúk, ha hazanéztek a faluba, mindig benéztek a kocsmába, még az is, aki egy kávét, vagy sört sem iszik soha, mert az olyan történelem valahogy. A vén csaposnak beköszönni, kifaggatni kivel mi történt a régiek közül. A kocsmában egy ódon cserépkályha ontotta a kellemes meleget, és mellette bérelt helye volt, egy kicsit koszos, ápolatlan, nagyszakállú embernek, aki naphosszat ott ücsörgött, és mindenkit megszólított, aki oda belép. Kicsit ugyan lenéző volt a stílusa, de nem bántott senkit, csak meghívatta magát egy vodkára, vagy sörre, cserébe elmesélte, hogy ő nem akárki. Ő már óvodás korában kiment a faluból, és szétvert egy farkas hordát. Ő 18 évesen már háromszor annyi vodkát bírt meginni, mint bárki más. Ő mindenkit ismer, és őrá mindenki felnéz, mert erősebb mindenkinél, aki valaha megfordult a faluban. De még a falun túl is. Tudja, mert járt ott. Már óvodás korában járt ott. Mert már akkor ő volt a legerősebb ember a faluban. A többi gyerek egy se vitte semmire, csak ő lett hős, minden kislány csak őt akarta. Ilyenkor elmesélte, volt barátai hogy tűntek el mellőle. A gyengébbek abbahagyták az ivást, és megnősültek, az asszony tiltja őket a kocsmából, de néha azért látja a régi cimborákat egy pillanatra, és olyankor sajnálja őket. Akik meg tényleg jó emberek voltak, és lehetett velük jókat beszélgetni a kocsmában, azok kihaltak mellőle. Nem bírta a májuk a „beszélgetést”. A maflábbak meg már 15 évesen ilyen-olyan iskolákba mentek, ahelyett hogy élték volna az életüket. Azokat már meg sem ismerné.

Az évek teltek és múltak.

A kocsma is kiöregedett. Nagy gépek jöttek, és az utolsó ködarabig szétbontották, elhordták. A helyén hinták és csúszdák lettek. A templom maradt csak meg, ami a régmúltra emlékeztetett. A templom előtt egy padon, ott ücsörög folyton, Tamás bácsi, a vénember, akinek olyan dumája van, ha viszel neki egy vodkát, elmeséli, hogyan mentette meg a falut a farkasoktól. A hazalátogató, nosztalgiázni vágyó öregek, mindig odalöknek neki egy pár pénzdarabot, hogy tudjon inni egy sört. Meghallgatják, hogy legyen pár jó perce, mosolyognak rajta, és továbbállnak.

Hogy igaz-e a történet. Nézz haza, ahol felnőttél. Keresd meg azokat, akik a leg nagyszájúabbak voltak. Lehet, hogy igaz, és rátalálsz tamás bácsira. Lehet, hogy a neve nem Tamás bácsi. De az is lehet, hogy csak kitaláltam, mint már annyi mesét az életemben.. ;)