Jobb agyféltekés rajzolás tanfolyamok

Volt ő szellő, s volt éltető napsugár

A lány csodás volt. Haja szőke, derekát simogató, szeme a kék tenger mélye, tekintete a napsütés, szempillája börtönrács, mely minden pislantással örökre rabul ejt. A fiú messziről nézte őt, álmodozón.

-Ó uram!

Mormolta magában.

Segíts nekem! Súgd meg, mivel hódíthatnám el a szívét.

Az úr nem felelt sokáig, de a fiú nap mint nap kérte.

Segíts uram, mond, mit tegyek, hogyan venne észre engem.

Egyszer, nagy sokára így szólt az úr a fiúhoz.

-Miért akarod te ezt a lányt? Hiszen ő nem akar téged. Nem is lát, nem is hallja a szavadat.

De a fiú nem engedett. Újból és újból kérte.

-Ó uram ne tedd ezt velem! Kérve kérlek, mond meg, mivel hódíthatnám el a szívét, mire vágyik.

Az úr megszánta a fiút, és így szólt.

-Menj közel hozzá, és hallgasd. Ha türelmes vagy meghallod, mire vágyik.

A fiú így is tett. Reszkető szívvel lépett oda a lányhoz, de nem várt türelmesen, hanem erőt gyűjtött, s megkérdezte.

-Mond te gyönyörű lány, mire vágysz, minek örülnél legjobban. Mi melengetné a szívedet.

A lány, először keresztülnézett rajta, majd meggondolta magát, s így szólt a fiú felé, rá sem nézve.

-Amire én vágyom, azt te nem tudod megadni. Meleg szellőre vágyom, hogy simogasson, napfényre, hogy melengessen, langyos nyári esőre, hogy felfrissítsen, erős fa árnyékára, hogy védjen mindentől. Ha ezeket meg tudod adni, boldoggá teszel

A fiú egy cseppet sem habozott, ment egyenest a nagyszakállú elébe, és így kérlelte.

-Ó uram! Nem kell nekem ez a földi test. Tedd, hogy szellő legyek, langyos és lágy, hogy simogassam, szeretgessem, így szerezzek boldogságot mindkettőnknek.

Az úr mélyen meghatódott a fiú áldozatán, s egy szempillantásával szellővé változtatta őt. A lágy langyos szellő boldogan szállt a lányhoz, simogatta, babusgatta, de a lány csak vonogatta magát.

-Milyen gyatra szellő, nincs semmi ereje.

A szellő először megtorpant, majd minden erejét beleadva, alig erősebben táncolta körbe őt. A lány ekkor megborzongott.

-De hűs ez a szellő, lúdbőrözöm tőle. Ezzel sarkon fordult, és bement a házba.

A szellő szomorúan ment az ősz szakállúhoz, s kérte.

-Ó uram! Elrontottam. Nem szellőre vágyik, hanem simogató és melengető napfényre. Add, hogy legyek napsugár, hogy melengethessem a bőrét, s a lelkét.

Az úr ismét meghatódott, s megint engedett. Egy szempillantással a szellőt napsugárrá változtatta. A napsugár fényesen ragyogott le. A lány kiszaladt amint meglátta milyen verőfényes nap lett. Pár pillanat múlva azonban Gúnyosan mondta.

-Ez a napsugár milyen erős. Megsérti a bőrömet. Piros leszek tőle. S ezzel beszaladt a házba.

A napsugár nagyon elszomorodott, és bánatosan ment a nagyszakállú elébe.

-Uram! Tudom, sokat kérek, és kértem is már. Mégis kérlek ismét, mert rosszat kértem előbb. Kérlek, had legyek csendes, langyos eső, hogy felfrissítsem őt.

Az úr, már aggódni kezdett, és megkérdezte.

-Biztos vagy benne? Hiszen láttad már fiúként, szellőként, és napfényként sem feleltél meg neki. Biztos, hogy tovább is őt szereted?

-Te adtál szívet, ami így szeret. Te tettél fiúvá, szellővé, s napfénnyé is. A te hibád uram,minden tévedésem. Segíts hát, kérlek. Tégy engem langyos nyári esővé.

Az úr nem szólt. Hosszan lesütötte szemét, és a fiú azon nyomban esőcseppeké lett. A langyos nyári zápor csendesen szemerkélt a lány kertjére. Az meglátta, s kiszaladt boldogan a házból. Egy pár pillanatig széttárt kézzel élvezte az esőt, de gyorsan ráunt, és így szólt.

-Ez az eső eláztat teljesen. Felázik a bőröm, csúnya lesz a hajam. Ezzel azután be is szaladt a házba.

A csendes eső, letörten vonult az úr elébe.

-Ó uram! Tudom, nem kérhetnék többet, de három hibát követtem el, s mindháromszor csalódtam emiatt. Kérve kérlek, tedd jóvá, változtass engem hatalmas erős tölgyfává, hogy megvédhessem őt mindentől. Széltől, naptól, esőtől. Nem értettem elsőre, de már tudom. Nem tudta milyen kellemetlenek ezek, de ha megvédem tőlük, megszeret.

Az úr, szomorúan szegezte le a fejét, s egy lassú pillantással az esőt, hatalmas erős tölgyfává tette.

A lány, amikor kinézett az ablakán, csak ámuldozott. Mekkora hatalmas fa. Úr isten! Elfogja a lágy szellőket, a finom melengető napsugarat, s langyos esőcseppeket. Baltát ragadott, és dühösen kezdte csapkodni a fa vastag szárát. A fa egy darabig állta, de egyszer, amikor már a bánattól elgyengült, gyökerei elengedték, és bár a gyenge női kezekben lévő balta nem tett a törzsében nagy kárt, mégis kidőlt. Recsegve-ropogva, keserves nyikorgással dőlt el, és a gyökeréből egy lélek szállt fel. Egy darabig még ott lebegett a kis ház felett, majd az úr elébe szállott.

-Ó uram! Kérlek, végy magadhoz. Nem akarok már a földön lenni. A lány, nem szeret, bármit teszek, mindennel ártok neki, bármi vagyok, sértem őt. Kérve kérlek, had maradjak itt veled.

Sok esztendő telt el. Egy haragos tekintetű öregasszony ücsörgött, behúzott függöny mögött a házban. Nézett kifelé az ablakon, és egyre csak ezt mormolta.

-Egész életemben csak egy férfira vártam uram. Ennyit sem tudtál adni? Milyen isten vagy te? Csak egy férfit kértem, akivel együtt szaladtunk volna a szélben. Akivel együtt áztunk volna a langyos nyári záporban. Akivel együtt sütkéreztünk volna a napon. Akivel ültettünk volna egy fát, ami velünk öregszik, és nagyra nő.

A lélek ismét elszomorodott. Igaz. Valóban félre értettem őt.

Download Free Designs http://bigtheme.net/ Free Websites Templates