Az öreg tölgy. Furományos agyú fredi
Az öreg tölgyről senki nem tudta hány éve állt ott ahol állt. Közel, s távol, egyetlen tölgyfa sem volt, így azt sem tudta senki, hogyan került oda. Nem élt már ember a környéken, aki emlékezett volna, akár olyas valakire, aki ismert olyat, akinek mesélték volna, hogyan nőtt egy hatalmas, magányos fa, a legelő kellős közepére. Talán a szél, talán egy állat, talán egy ember hozta oda a magvát, amely beágyazódva a talajba, meg tudott maradni, dacolva a természettel, az idővel, az állatok fogaival szemben. Hatalmas ágait már a földig húzta saját súlyuk. Ott állt magányosan, és várta, hogy egy madár rászálljon, egy állat a lombja védelmét keresve megpihenjen alatta, vagy éppen egy falubéli felkeresse örömével, bánatával.
Furományos agyú Fredit, a kocsmában keresztelték el így. Nem is emlékezett már hogy ki ragasztotta rá ezt a nevet. Lehet, hogy egy valaki, lehet, hogy többen, de már évtizedek óta így hívta mindenki. Fredi, mindenre azonnal tudott válaszolni. Bárki bármit mondott, mire kimondta, furományos agyú Fredi barátunk, már készen várta a válasszal. Egyedül az öreg tölgy tudta elnémítani. Valamiért, ha kiment hozzá, elakadt a szava.
Alacsony, kedves tekintetű ember volt. Középkorú, piros arcú, világoskék szemekkel. Arcán határozott nyomai voltak a jó féle szilvapálinkának, amit oly nagyon szeretett. Ahogy ácsorgott a fa mellett, és nézett a semmibe, kezében egy kis üvegcsét szorongatott.
- Csak az ökör iszik magába.
Mondta, s a fa felé mosolygott.
- Ja, tegezhetlek? Mondjad! Én nem vagyok ökör, nem iszom magába, sem beléd, én, énbelém iszom.
Ezzel nagyot kortyolt az üvegből, és eltorzult arccal folytatta.
- Ez igen. Fredi fiam, ez már járt neked. No, te fa, ezt nem fogod te megtudni milyen jó. Nem is bírnád, kiégetné a gyökered. No meg amúgy is, kár beléd. Igyál vizet.
Rekedtes, erőtlen hangja volt. Próbált nevetni saját poénján, de valahogy érezte ez most nem volt annyira jó.
Ismét csendben ácsorgott, és úgy nézte a tájat, mintha keresgélne valamit. Mint egy juhász, amikor követi szemével a nyájat, nehogy szétszéledjen.
- Azt mond meg nekem, te, mint öregebb, és nálam is magányosabb, mi a fészkes fenéért nem nősültem én meg. Azt ne mond, hogy nem tudod, mert neked mondtam el egyedül,… csak én meg már nem emlékszem.
Ismét hátradöntötte fejét, és leöntötte, ami még maradt az üvegben.
- No, ez is elfogyott.
Mondta kifejezéstelen arccal.
- Tudod, egyedül nem jó. Van, aki mást mond, de az sem gondolja úgy. Ha hallják, én is mást mondok. Az ember, társas lény, és társaságra van szüksége, a túléléshez. De most meg már ki a fenének kellek én. Mindjárt ötven leszek, és több szilvalét iszom, mint más vizet. Azt hiszik a népek, hogy én nem tudom magamról, hogy alkoholista vagyok. Azt hiszik, attól, hogy valaki piás, mindjárt bolond is. De ez azért nem teljesen van így. Most például normális vagyok. No, nem mondom, reggel, mielőtt az első kétdecis le nem csúszik, elég bugyuta tudok lenni, meg persze azt sem tagadom, hogy a negyedik, ötödik kétdecis után is, de tudod, vannak tiszta időszakok. Mint most. Itt ez az üveg, és most hogy kiürült, most jöttem rá, hogy nem kellett volna meginnom. De ha nem iszom meg, akkor mindenem fáj. Mindenem remeg. Nem tudok kinyögni egy értelmes szót.
A kezeire nézett, megforgatta, alaposan megnézte a kézfejét, majd a tenyerét is.
- Öregszik a kezem. De most nem remeg. Mikor ment el az idő mond? Hol voltam én addig? És most,…. hogyan tovább? Nem jó gondolkodni. No, most kellene a másodikat letolni. De nincs. Ez baj. Nem dugdosol egyet?
Felnézett az égre, mint aki a felhőket keresgéli. Nagyon értett hozzá, hogy úgy nézzen erre, arra, mint aki valami nagyon fontos dolog kellős közepén jár, és éppen megzavarták az elvégzésében. Ettől jól érezte magát.
- Szóval mégsem olyan jó egyedül. Tudom, mondogatom már egy ideje, de úgy látom, nem foglalkozol vele. Mások mind azt mesélgetik, idejönnek, nyafognak neked, és csak úgy történnek a nagy csodák. Az egyik meggyógyul, a másikba beleszeretnek, a harmadiknak két borjat ellik a tehene, bla, bla, bla. Csak éppen nekem nem intézel egy jó asszonyt.
Összehúzta szemöldökét, és felnézett a lombra.
- Mi az neked, tedd a dolgod. Intézd azt a csodát. Mert az lenne a csoda, ha egy ilyen koravén szeszkazánt elsóznál, valami csinos asszonykának. Mert akármilyen csámpás liba nem kéne ám!
Mosolyodta el magát.
- Jól van, na. Tudom. És azt is tudom, hogy tudod, hogy tudom. De ezt már biztos nem tudtad. Favicc volt mi? Hát,…….. neked azt értened kell!
Eddig féloldalasan állva, szeme sarkából nézett a fára egyszer-egyszer, de most odafordult hozzá. Végig nézte tetőtől talpig, és tenyerével elkezdte simogatni a vén kérget.
- Lassan az én bőröm is olyan lesz, mint a tiéd. Olyan már a tenyerem, mint régen a sarkam volt. Azt mondják a rossz nyelvek, hogy azért, mert sokat szorongatom az üveget. De mond meg nekem, miért ne szorongassam. Se kutyám, se macskám. A szüleimet ott hagytam Tizennégy éves koromban. Eleinte nem mentem vissza, mert meg akartam mutatni, mennyire felnőtt vagyok. Később pedig már nem mertem. Ma már szégyelleném előttük magam. Így álljak a majd kilencven éves édesanyám elé…… Nesze öreglány, te felnevelted, én tönkretettem, itt van neked, visszahoztam……. És apámnak mit mondanák? Itt van öreg, a nevelésed. Érdemes volt a bibliát olvasgatni a gyermekágy mellett, amíg el nem aludt a fiad! Megtanulta a tékozló fiú történetét. Addig olvasgattad neki, amíg elindult. Azt gondolta és akkor mi van, megtérek, azután még jobban fognak szeretni.
Pár pillanatra lehunyta a szemét.
- Tudod, hogy ez majdnem igaz? Amikor ott hagytam őket, ezt gondoltam,…… valóban ezt. Elmegyek, hazatérek, és mint a tékozló fiú, mindenki körülöttem zsong majd. Hidd el nem sok kellett, hogy megbánjam. Hidd csak el. Én voltam a legjobb tanuló az iskolában. Egy év sem telt belé, és tudtam, nincs ez így jól. Nem mehetek oda, nem mondhatom, hogy itt vagyok, folytassuk ahol abbahagytuk. Tessék most már felnevelni.
Elhúzta a kezét, és koszos nadrágjába törölte, majd ismét féloldalt fordult, és a mezőt nézte.
- Vajon merre lennék most, ha nem így alakul? Tudod, mi sorstársak vagyunk. Te is itt vagy, a nagy semmiben, sem közel, sem távol egyetlen rokonod. De te legalább nem vagy hibás. Veled az élet bánt el. Én is ott vagyok, a sok idegen között, akik úgy tesznek, mintha szeretnének, mert jókat tudnak nevetni, amikor odamondogatok valakinek. De ez nem kedvelés. Nem, nem…… Ez nem velem, hanem rajtam mulatás. És az nem mindegy. Hogy veled nevet valaki, vagy rajtad nevet. Azért volt, aki velem nevetett. Emlékszel? A boltosné, amikor még nem volt boltosné, és velem kacérkodott? De jó is volt,……….istenem. Ő jó asszonyom lehetett volna. De több esze volt szerencséjére. Azt mondta, vagy odaviszem a szüleim elé, meghunyászkodom előttük, áldásukat kérem, és nem iszom többet, vagy isten vélem…. Hát isten lett vélem……….. Meg a szilvalé……… Azt hiszem, a kettő közül a szilvaléhez fordulok többet. Nem tudom, ha istenhez fordultam volna, most jobb lenne, vagy éppen rosszabb? Nem hazudok, nem sokat töprengtem a választáson. Az üveg kézzelfoghatóbb volt. Én meg jól megfogtam.
Furományos agyú Fredi barátunk ezúttal nem tűnt oly furományosnak. Agytekervényei, mintha nem pörögtek-forogtak volna elég gyorsan.
- Tudod volt, ahogy volt, én már biztosan nem élek soká. Nem leszek soha kilencven, mint apám és anyám. Nem is dolgoztam, nem is szerettem, nem is éltem annyit, mint ők, mégis valahogy úgy érzem elég volt ennyi. Ebből a kicsiből is alig emlékszem valamennyire. De egy dolog tényleg fáj. Hogy nem szórtam szét a magvaimat. Úgy fogok eltűnni a földről, mint te. Már zokon ne vedd!............. Körülötted sincs egyetlen csemete sem…………. Utánad sem marad más, csak az emléked. Néhány legenda a nagy csodáidról, meg a bölcsességedről. Ha szerencséd van, előbb vágnak ki, mint ahogyan elkorhadnál, és akkor szekrény is lehet belőled. Egy szép nagy szekrény, valami úri házban, a nappaliban. De én, én csak hamu leszek. Por, és hamu. Nem fog rám emlékezni senki. De tudod nem is baj. Ne mondogassák évek multán, milyen részeges, milyen szánalmas volt Fredi. Lökte a nagy dumát, de esze nem volt arra, hogy éljen. Csak ivott, ivott,….. Tényleg, miért nincs egy üveg szilvalé valamelyik odvadban? Ha már itt tartunk. HM? …..Tudtad, hogy jövök! Miféle házigazda vagy te? De ha már inni nem adsz, legalább azt mond el, megbolondultam-e már! Most magamban beszélek? Mert akkor azt hiszem megbuggyantam. Vagy neked beszélek? Mert akkor azt hiszem mégiscsak megbuggyantam….?
Zsebre tette a kezeit, mert akinek zsebben van a keze, az olyan nagygazdásnak látszik.
- No, de tudod mit? Ha én megbuggyantam, akkor a fél falu lökött, mert tudom, hogy amelyiknek nyűge van, azt mind ide eszi a fene…….Mond, akinek van kihez szólni, az miért beszél itt neked? Vagy magának!? Én lökött vagyok, rendben,……. van, a magány,………. meg ez a sok szesz,……… hát gondolom, egyiktől sem leszek bölcsebb. De akit otthon várnak, az mit akar itt? Tudod, mit vettem észre? Este gondolok valamit, megcsócsálom, másnapra mást gondolok. Nincs, akinek elmondjam, nincs kivel vitatkoznom, így magammal vitázom, és nem mindig emlékszem melyik oldalon álltam, amikor elkezdtem. Nem is fontos, mert másnap úgyis megint a másik oldalon állok. Így aztán néha, mire végig gondolom a dolgot, már arra sem emlékszem honnan kezdtem. A magány, az ilyen. Az ember teljesen belesavanyodik a saját gondolataiba. Az a sok lökött a kocsmában semmi értelmeset nem tud mondani. Csak rágódom, és rágódom a múlton……... A boltosnén, azon a szép zöld szemű lyányon, aki ötödikben mellettem ült. Hatodikban már nem is járt oda….. Lehet hogy kék szeme volt…..Vagy barna……Lehet hogy le kellene tolnom egy kétdecis szilvalevet. Attól mindig emlékezni kezdek. No, persze mindig máshogyan. Úgy, ahogy akkor éppen szebbnek tűnik. Amikor meg belegondolok, hogy nem is úgy volt, akkor jót nevetek. Mert nem mindegy?....
Besötétedett, már csupán körvonalai látszottak a vén tölgyfának, és egy kedves rekedtes hang hallatszott, ahogy félbehagyja mondókáját, és eltűnik az éjszakában.
Imre Dezső 2011 Budapest