Jobb agyféltekés rajzolás tanfolyamok

Az öreg tölgy. Vihar

Hatalmas vihar tépte, rázta le, a tölgyfa leveleit. Körbe-körbe keringve a fa körül, a hidegtől reszketve szálltak a szélben. Zöldbe borult minden, közel, s távol. Az erős ágak recsegtek ropogtak, hajladoztak. A fa tövénél, egy kisfiú kucorgott, leguggolva. Szemmel láthatóan reszketett a félelemtől. Sapkája simléderét a szemére húzta, és arcát a két térde közé rejtette. Pár órával előbb, még vígan rúgta a labdát, a verőfényes napsütésben, a többi fiúval.

Kora délután, a falu apraja, mind fiúk, boldogan szaladtak ki a házak közül, ki a mező szélére. Lehettek úgy tizenöten. Többük kezében labda, kisebbek, nagyobbak. A jobb módú szülők fiait, arról lehetett megismerni, hogy náluk nagy, bőr focilabdák voltak, a többieknél olcsóbb, minden féle, kis bőr, vagy éppen nagy gumilabdák. A legszegényebbek üres kézzel futottak, bízva abban, hogy a labdások úgysem tudnak magukban játszani, és a legjobb labdával játszhatnak mind. Hirtelen, nagy porfelhőt kavarva torpantak meg, amikor a legalkalmasabbnak ítélt, bevetetlen területre értek. A labdák röpködtek, ki-ki a sajátját rúgta, minél magasabbra, hogy megmutassák egymásnak, ki a legmenőbb játékos. Persze ez nem olyan egyértelmű, mert aki a legmagasabbra rúgja a labdát, de nincs elég nagy hangja, az nem lehet a legjobb, ellenben akinek a legnagyobb hangja van, de nincs menő lasztija, az sem nyerő, végül mindig a legdrágább, legszebb bőr gazdája jött ki nyertesen, pedig sem jó játékos, sem nagy vagány nem volt. Elkényeztetett, erős testalkatú, mogorva fiú volt, és teljes mértékben, tisztában volt azzal, hogy hiába vagánykodik mindenki, úgyis ő körülötte forog a világ, mert mind arra vágynak, hogy az ő szép labdájával játszhassanak. Bence, ártatlan tekintettel nézte, a körülötte kavargó sokaságot, és irigyelte a boldog labdatulajdonosokat. Neki soha nem volt az öklénél nagyobb lasztija. Azt nem akarta kihozni, mert amikor a faluban játszott vele, gyakran nevették ki miatta. Csúfolták, hogy kutyajátékot dobál és rugdos, de kutyája nincs. Nem szokott visszaszólni, inkább elfut, vagy csak elfordul, de az nem jó, mert ha nem fut el, akkor sokáig bosszantják. Ő mindig úgy gondolta, igazuk, van, jogosan bántják, hiszen tényleg nem igazi az a labda, nem fiúgyereknek való, ezért nem is haragudott rájuk. Ha csak tehette, ment a többiekkel, és próbált beolvadni a csapatba. A fiúk néha befogadták, de sokszor nem. Ő hangos sem volt, jó játékos sem volt, és saját labda nélkül esélytelen. Amikor a kavalkád kezdett elcsitulni, a fontosabb szerepeket játszó két ifjú vált ki a csoportból és nagy lendülettel kezdték szétválogatni a többieket, két csapatba. Pergőn, gyors egymásutánban mutattak rá egy-egy jelöltre, akik ezután azonnal odaálltak kiválasztójuk mögé. Bence, általában utoljára maradt, és az mögé ált, akinek már nem volt választási lehetősége. Ő volt a maradék. Ezúttal sem történt másként. Már csak ketten maradtak, a másik fiú büszkén indult meg csapatkapitánya mögé, aki fanyalogva választotta ki őt kettőjük közül. Bence ezután kissé határozatlanul tette ugyanezt, és óvatosan, saját csapatához kocogott. A korábban beválasztott csapattagok, flegmán lökdösték, mint a törzsgárdába frissen bekerülő kezdőt, a veteránok. Nem is csoda, hiszen a legrégebbi tag, már legalább két perce ott állt. Ő azonban még így is büszkén állt be a csapatba, mint állandó maradék. Végül is, a maradék is csapattaggá válik, és ha jól játszik, még akár meg is becsülhetik. Nem volt más hátra, meg kell próbálni jól játszani. Aprócska részletkérdés, hogy egy-egy véletlenül sikerült rúgástól eltekintve, ő nem tudott jól játszani. Mégis, minden alkalommal úgy ment ki a többiekkel, hogy most megmutatja, és ő is jó lesz. Semmire sem vágyott jobban, minthogy egyszer őt válasszák be először, vagy összevesszenek rajta a csapatkapitányok. Persze ez nem volt ennyire egyszerű. A csapatkapitányok, mint tudjuk, a legdrágább labdák tulajdonosai voltak, akik elsőnek a legvagányabb, leghangosabb gyerekeket választották, hogy úgy érezzék, ők is olyanok, vagy közéjük tartoznak, majd következtek az erősebbek. Következők voltak a jó játékosok, és végül a maradék. Maradékból csak akkor válhatott volna elsővé, ha kétszer akkorára nő, és sokszor erősebb lesz, mindemellett nagyszájú vagánnyá válik egyszerre. Erre esély sem volt, így maradt az, hogy egyszer talán jól sikerül játszani. Erre sem volt komoly esély, és ezt ő is sejtette, de azért elkövetett minden tőle telhetőt. A kialakult csapatok, heves mutogatással és kiabálással eldöntötték kinek melyik térfél jut, azután elfoglalták a helyüket. Kapuként, két-két nagy kődarabot cipeltek oda, és megpróbálták egyformának tűnő lépésekkel kimérni a távolságot. Az örök kapusok, már be is álltak a helyükre, kérdést és ellentmondást nem tűrve. A jó kapus nagy megbecsülésnek örvendett, mégis kevesen szerettek kapuba állni. Miután minden kialakult, kezdetét vehette a mérkőzés. Bence teli reménnyel lés elszántsággal vetette bele magát a játékba, de valahogy hiába szaladt jobbra-balra, hiába integetett labdáért, hiába kiáltott erőtlen hangján, amikor helyzetben érezte magát, valahogy nem került a labda közelébe. Próbálta csellel megszerezni az ellentől, de cselezésben bátortalan volt. Hol attól ijedt meg, hogy ő sérül meg, hol attól, hogy elbotlik benne, akit cselezni próbál, így rendre vesztesen jött ki ezekből a hadműveletekből. Kezdte úgy érezni, nem lesz módja labdába rúgni, és bebizonyítani végre, ő is tud úgy focizni, mint a többiek. Rohant az idő, a mérkőzés az első félidő végéhez közeledett. A távolban kezdett elsötétülni a világ. Messzi-messzi úgy tűnt, nagy vihar közeleg. A gyerekek próbáltak nem figyelni rá, de ahogy közeledett, mégis elvonta a figyelmüket. Bence nem vette figyelembe, ő csak a játékra figyelt, és a lehetőséget kereste a nagy gól berúgására, amiről tervei szerint, hosszú éveken át megemlékezne mindenki. Fel sem tűnt neki, hogy a többiek egyre kevésbé koncentrálnak a játékra, és hogy kezd lelassulni a labda. Vagányság ide, vagányság oda, lassan elkezdtek tartani a vihartól. Pár kilométerre volt már csupán, a porfelhő magasan az ég felé kavargott, és megállíthatatlanul közeledett feléjük. Többen már mentek volna haza, de amíg a vagányabbja játszott, addig a kisebbek nem hagyták abba, nehogy gyávának tartsák őket. Bence, ahogy lassult a játék, egyre magabiztosabb lett, és egyre ügyesebbnek kezdte érezni magát. Mind közelebb és közelebb került a labdához, és ezt annak tudta be, hogy ő gyorsul, és ügyesedik, nem vette észre, hogy a többiek lassultak le és lettek figyelmetlenebbek. Egy-két perc volt hátra a félidőből, amikor eljött a nagy pillanat. A labda oldalról gurult a pálya közepe felé, amit ő teljes erőbedobással kezdett kergetni, és amikor utolérte, élete legerőteljesebb rúgásával, hatalmasat durrantva a bőrbe, olyan erővel lőtte azt a kapuba, hogy a kapust szinte kivitte a kapuból. A két keze között, az ujjait megreccsentve száguldott át, messzi a két kő között, be a szántásba. Bence eufóriába esve kiáltott fel, GÓL GÓL! A kapus, és a játékosok, ledermedtek, aki vele volt, és aki ellene, egyaránt megállt és szólni sem tudtak. Nézték a távolodó labdát, és Bencét, ahogy szalad körbe-körbe és gólt kiált. Amikor pár másodperc multán a hirtelen nagy boldogságból visszatért a világba, körül nézett, és ledöbbent. Társai arcát nézte, akik nem tudtak magukhoz térni a történtektől. Első pillanatban az tűnt fel neki, hogy senki nem szalad boldogan felé, lés nem ünneplik. Páran ugyan mosolyogtak, de semmi kitörő üvöltés. Mindenki néma csendben állt. Csapatkapitányára nézett, ekkor már inkább meglepetten, mint boldogan, és kereste a vállveregető tekintetet, de nem látta. Inkább eltorzulni látszott a kapitány arca.

- Hát ennyire utálnak engem, ennyire, hogy még a gólnak sem örülnek, ha én rúgom bem?

Gondolta magában.

- Miért, vajon miért nem fogadnak be, miért nem veszik észre, hogy én is vagyok olyan jó, mint ők? Vagy csak irigyek, amiért én vettem észre a helyzetet, vagy amiért én voltam a leggyorsabb, és én értem oda először, hogy belőjem a gólt?

Amíg ez a gondolat egy másodperc alatt átjárta az agyát, lelassított, és egy pillanatra elveszítette a tájékozódó képességét. Tanácstalanul pillantott körbe, és rövid ideig nem tudta eldönteni merre induljon. Valami nem stimmelt. A saját kapuja felé, a csapatához, a térfelükre indult vissza nagy elégetten, de hirtelen tetejére fordult a világ. A kapuban, amelybe a gólt rúgta, az ő kapusuk állt. A kapus ledöbbenve, levegőhöz sem jutva állt még mindig, bár eltelt négy-öt másodperc a gól óta, de még mindig gondolkodott azon mi történt, hogyan került oda az a labda, amikor az ő csapata kergette éppen az ellenfél kapuja felé. Bár látta mi történt, de nem fogta még fel. Ahogy egymásnak adogatták a labdát, a pálya két szélén futó fiúk, Bence odarohant, és elemi erővel rúgta vissza azt. Vissza, a saját kapujukba. Oly gyorsan, és oly erővel vágta be az öngólt, hogy sem társai, sem a kapus nem tudták megállítani. A következő pillanatban, ahogy kezdte felfogni mi történt, már látta is, ahogy a csapat legerősebb fiúját meglöki a kapitánya, és mondja neki.

- Üsd meg! Kapd el és üsd meg.

Ekkor ijedtében rohanni kezdett. Rohant, ahogy a lába bírta. Halálfélelem lett úrrá rajta. Félt, ha utoléri az a sokkal nagyobb fiú, és megüti, akkor ő meghal. Soha nem félt még ennyire. Rohant és rohant, szembe a közelgő szélviharral, amíg ott nem találta magát a vén tölgyfa lábánál. Ott lerogyott, és mozdulni sem bírt. Sapkáját az arcába húzva, térdei közé szorított arcával várta a végzetét, de már nem bírt, nem is akart futni tovább. Beletörődött a verésbe, és már úgy érezte, jogos is lesz. Futás közben tisztába került az öngóllal, amit rúgott, és azzal, hogy soha többé nem engedik játszani. Úgy érezte vége az életének. Ha az a nagyfiú nem öli meg, akkor ő öli meg magát, szégyenében. De a többiek nem futottak utána, csak pár méteren át. Elkergették, mint egy kivert kutyát, és visszafordultak. Az első nagy méreg, amit éreztek, gyorsan elmúlt, mert a vihar már ott volt a nyakukon, és tudták, ezt a meccset úgysem tudják lejátszani, és látták, hogy ő mennyire megijedt. Ahogy látták elszaladni, jót nevettek, és a haragból nevetőroham lett, ahogy a megszégyenült Bence után néztek. Összekapkodták a labdáikat, és már szaladtak is hazafelé, még vissza-visszanézve, és jókat nevetve pacsizatak össze felugorva.

- Ez kifut a világból.

Kiabálták nevetve.

- Amilyen dilis, meg sem áll Kínáig.

- Vagy a szél fújja el odáig.

És ahogy a szél és a por átvette az uralmat a táj felett, lassan eltűntek a lábnyomok is a semmiből lett pályáról, és a természet visszavette, ami az övé. A fiúk eltűntek a házak között, Bence pedig ott lapított reszketve, a vén tölgyfa lábánál.

Imre Dezső 2011 Budapest

Download Free Designs http://bigtheme.net/ Free Websites Templates