Az öreg tölgy. Kérdések és válaszok

Van valami titokzatos a fákban. Valami megfoghatatlan. Valami, amitől az ember hajlamos megállni egy pillanatra, és elgondolkodni. Minél nagyobb a fa, annál misztikusabb ez az érzés. Aki alatta áll úgy érzi, részévé válhat a világnak. Annak a világnak, amely mellett egyébként csak úgy elballagunk, vagy amely elszáguld mellettünk. Egy erős, hatalmas fa árnyékában, biztonságban érzi magát, állat és ember egyaránt. Odvaiban megbújnak az apró állatok, levelei közt rejtőzik madár, s kígyó egymás mellett, kérge alatt rovarok ezrei. Ha egyszer magával ragad ennek a kis világnak a hangulata, az ember örökké visszavágyik, hogy érezze azt, amit ott érzett.

Kedves tekintetű Andika. Így hívták a háta mögött a falubeliek, Andreát. Csendes, kedves lány volt, ártatlan sötétkék szemekkel, elmaradhatatlan mosollyal az arcán. Mindenki szerette. Ez természetes, hiszen ki ne szeretné azt, aki csendes, szépen néz, mindenkire odafigyel, és még mosolyog is hozzá. Mosolya csak akkor tűnt el arcáról, amikor nem látta senki. Az emberek önzőek. Azokat szeretjük legjobban, akik mindenkit meghallgatnak, de senkit nem traktálnak a bajaikkal. A csendes, kedves, megértő emberektől nem szokás megkérdezni, miért hallgatnak meg mindenkit, miért nem mesélnek inkább magukról. Eldöntjük, hogy azért, mert nem szeretnek beszélni, vagy mindenre és mindenkire kíváncsiak, vagy éppen hogy nincs semmi, amit elmondhatnának. Pedig ők is szeretnének elmondani mindent, ami bántja őket, csak nehezen tudják elkezdeni. Mindenki szeretné, ha meghallgatnák, ha megkérdezné valaki, miért hallgat. Minél csendesebb egy ember, annál biztosabb, hogy volna mondanivalója. Talán, ha leült volna mellé valaki és addig hallgat, amíg ő meg nem szólal, talán akkor egy idő után, ha elkezdi úgy érezni, hogy nincs mit végighallgatni, akkor elkezdte volna elmesélni, amit még soha. Elmesélte volna, mit érez, mi fáj. Ő azonban soha nem tette. Nem jött el az, aki meg tudta volna szelídíteni, akinek kiöntötte volna a szívét. Néha, amikor már nagyon nem bírta tovább magába gyűjteni mások problémáit, amikor már úgy érezte neki is válaszokra van szüksége, kiment az öreg tölgyhöz, és ott hallgatott tovább. Ott sem beszélt, de legalább hozzá sem beszéltek. Szerette az embereket, megértett mindenkit, átvette mindenki fájdalmát, közben próbálta feldolgozni a sajátját, és élni, megélni, az életét. Ő is csalódott már, pont úgy, mint bárki más, őt is szerették, őt is hagyták el, ő is hagyott el úgy valakit, hogy később megbánta. Ő is volt reménytelenül szerelmes, érezte úgy, hogy akit szeret, az észre sem veszi őt. Őt is szerették reménytelenül, és ő is tett úgy, mintha nem is venné észre azt aki szereti, hogy ne kelljen nemet mondani neki. Ő is szeretett olyan embert, aki ugyanúgy viszont szerette őt, de féltek egymás szemébe nézni, megölelni egymást, ő is félt a kudarctól, mert ugyan olyan ember volt, mint bárki más. A szépek is félnek az elutasítástól, mert aki szerelmes, az bizonytalan, és aki bizonytalan az fél. Ő is volt gyermek, ő is igazságtalanak érezte, hogy fel kellett nőnie, és ő is gyakran szerette volna újrakezdeni. Kedves tekintetű Andika azonban soha nem mondta el. Őt senki nem hallotta panaszkodni. Kék szemében ott volt a bánat, de abban mindenki a saját maga bánatát látta. Ha mélyen a szemébe nézett valaki, érezte a szomorúságot, a fáradtságot, a bizonytalanságot, és azonnal úgy érezte, el kell neki mesélni valamit. Valamit a saját életéből, a saját bánatából. Így töltögették belé lassan, a környék összes keserűségét. Ő pedig csak cipelte, próbálta cipelni a saját, és mindenki más terhét. Sokszor szerette volna ő is elmondani, de amikor olyan emberrel találkozott, mint ő maga, úgy érezte, nem szabad terhelni. Tudta, mennyire nehéz a saját érzéseink mellett, a másokét is feldolgozni. Kisétált hát az öreg tölgyhöz, és ott hallgatott, egyedül. Állt órákig, és várta a választ. Azt gondolta, ott van az, amit nem lel meg sehol, hogy ott van a titok, valahol a tölgyfa árnyékában. A hatalmas fa mellett, oly kicsinek érezte magát, és oly védtelennek, ugyanakkor annyira biztonságban. Kicsiny kislány korában is kijárt a fához, és felnőttként gyakran szerette volna ugyanazt érezni, mint kisgyermekként. Kicsit úgy érezte az öreg tölgy mellett, ismét kislány, azt érezte visszatérhet a kezdetekhez, és újra értelmezheti mindazt, amit átélt, mindazt, amit nem úgy élt át, ahogy kellett volna, vagy, ahogy éppen szerette volna. Fiatalka volt még, harminc éves, de úgy érezte mindent megélt, amit meg kell, vagy meg lehet élni az életben. Már csak egyetlen, nem kis dolog volt hátra, hogy meglelje a nyugalmat. Másra nem is vágyott, mint nyugodt életre, szép és szerető családra. Egy társra, aki megérti, aki szereti, aki úgy öleli meg, hogy a szeretetet nem elszívja, hanem árasztja. Aki nem érdekből néz a szemébe, aki nem azért teszi vállára a kezét, hogy megtámaszkodjon, hanem azért, hogy melegséggel töltse el, egy olyan emberre, aki példaképe lehetne gyermekének, akit boldogan szülne meg neki, de csak neki. Álmában gyakran látott egy aprócska kislányt, a saját nem létező kislányát, ahogy egy csodálatos apuka nyakában nagyokat kacag. Álmában volt egy ember, aki meghallgatta őt, aki megértette, akire fel tudott nézni. Amikor ébren volt, mindig egy kicsit szomorú lett. Nem látta azt az embert, nem létezett az a kislány, nem hallotta senki a hangot, mely a tekintete mögül kiáltott megértő fülek után. Maradt az a kedves mosoly, és a tengermély, tengerkék, ártatlan tekintet. Amint felébredt, és az emberek közé ment, ismét ő volt Kedves tekintetű Andika, aki nem erőlteti senkire a bánatát, akinek soha nincs mesélni valója, aki mindenkit megért, és végighallgat. Maradtak a mindennapok, a hétköznapi kis problémák, a mély lelki bánatok, a kérdések, a plátói szerelmek emlékei, a megélt, és megálmodott szép dolgok, amikért érdemes élni, és a szívet, lelket kínzó, vélt és valós sérelmek, melyek miatt néha úgy érezte, mégsem érdemes. Maradt a kérdés, miért élünk a világban, mit keresünk, hová tartunk, miért oly nehéz az út, és mi lesz, ha odaérünk. Az örök dilemma, miért kell felnőtté válni, miért nem lehetünk örökké gyermekek, ha pedig mindenképpen fel kell nőni egyszer, miért nem lehet az egyszerű. Megszületni oly fájdalmas, mégis annyira egyszerű, akkor az élet miért ilyen bonyolult, még akkor is, amikor éppen nem fáj. Talán nem is a fa volt a válaszok ismerője, talán nem is a vénséges vén, tölgy volt minden titkok őrzője. Talán magában hordta a tudást, amit keresett. Mégis úgy érezte, csak ott találhat nyugalomra, ott könnyebbülhet meg, mert ott a csendet is meghallja valaki, ami körülveszi őt. Ott még szavak sem kellenek hozzá, hogy megértést és nyugalmat leljen. A tölgyfa minden sóhajt hall, és visszasóhajt. A levelek vigasztalón susognak, mintha éreznék, hallanák, tudnák, a ki nem mondott szó mit mondana, ha kimondaná. Ott kint, távol a falutól, az emberektől, nem mosolygott. Ott senki nem várta el tőle, hogy kedves legyen. Ott nem kellett szerepet játszania, olyan lehetett az arckifejezése, amilyenek az érzései. Csak azok a fránya válaszok, azok nem akartak jönni. Úgy érezte ott találja meg őket, de nem találta. Újra és újra visszatért, újra és újra megállt kérdőn, és várta azt a bölcs gondolatot, mely minden kérdésére válasz, amitől végleg megnyugodhat háborgó lelke. A nap felé fordította arcát, és élvezte a kellemes melegséget, ahogy átjárja a testét. Behunyt szemmel állt ott, szomorú arccal, de valami furcsa kellemes bizsergető boldogsággal a szívében. Mélyen belélegezte a friss oxigén dús reggeli levegőt, és hallgatta a madarakat, és a falevelek halk zizegő hangját. Lassan, nagyon lassan, halovány mosoly jelent meg arcán. Nem olyan, amilyen lenni szokott, ez valami még kedvesebb, még őszintébb. Ez a mosoly szívből jött. A világegyetemre mosolygott vissza, a nap sugaraira, a falevelekre, akik a sok oxigént adták. Ez volt a világ legtermészetesebb, legőszintébb mosolya. Egy órát állhatott így, amikor hirtelen kinyitotta a szemét, és ekkor már széles gyönyörű mosollyal nézett körbe. Átfutott az agyán, milyen furán nézett volna, ha valaki arra jár, és ő ott ácsorog mosolyogva, behunyt szemmel. Megkönnyebbülve nyugtázta, hogy nincs a környéken senki, és lassan elindult haza. Ismét, mint már oly sokszor, a válaszai nélkül, de érzelmileg, és energiával is teljesen feltöltődve távozott. Ilyenkor mindig elkönyvelte, hogy nincsenek igazi válaszok, vagy ha vannak, azokat nem ott fogja meglelni, hanem önmagában, mégis mindig boldogabban ment el, mint ahogy érkezett. Megtapasztalta, hogy a világ, elképzelhetetlenül nagy, felfoghatatlanul nagyobb, mint amekkorának legvadabb álmaiban képzelné, és az ő, vagy a többiek gondjai, semmit nem befolyásolnak az univerzum működésén. Az élet, mindig megy tovább, amíg kis bolygónk kitart, és mi ugyan soha nem fogjuk megtudni, miért vagyunk a világon, de nem is kell tudnunk. Így egész az univerzum, így teljes a körforgás. Ezek a gondolatok adtak neki erőt addig, amíg újból be nem telik a pohár, amíg újból úgy nem kezdi érezni, hogy ez az egész értelmetlen és fölösleges, és újból nem érez kényszert, hogy meglátogassa az öreg tölgyet.

Imre Dezső 2011 Budapest