Az öreg tölgy. A két öreg tölgy

Az öreg tölgy ágai, mint hatalmas karmester apró karjai, lágyan integettek a koraesti szellőben. A milliónyi levél, mint szorgos zenészek kísérték susogásukkal. Az egész oly hatalmas volt, részleteiben mégis annyira gyengének tűnt. Az apró levelek, mintha féltek volna, hogy a szél lefújja őket, erősen kapaszkodva ágaikhoz, óvatosan hintáztak. Amikor rátekint az ember egy ekkora fára, annak ereje, súlya, mérete, óhatatlanul elgondolkodtatja, milyen kicsik, gyengék, sérülékenyek vagyunk. Ő, a nagy tölgyfa sem lenne azonban az ami, ha a sok millió apró levél, és vékonyka ág, nem erősítené, nem táplálná, nem gyűjtené be számára a napfényt, s nem lélegeznének mind együtt. Az erős szár, az aprócska levelektől kapja mindazt, amitől élő és erős lehet. Nélkülük csupán tűzifa volna. Amikor végleg elveszíti őket, amikor már nem képes többé új ágakat növeszteni, új virágot hozni, új levelet ereszteni, akkor nem lesz többé ő a nagy tölgy. A nagyság, a tekintély, mind elvész, és csupán száraz fatörzs marad. Amikor a vékonyka hajszálgyökerei nem gyűjtenek több vizet számára, akkor az erős szár, már villámhárító lesz csupán, mely porig ég egy kis szikrától.

A komor tekintetű élete derekán lévő Béla úr, kissé határozatlanul ácsorgott a fa mellett. Kicsit féloldalasan, mintha a fa helyén állna valaki, akihez szólni akar, de nem akarna annak a szemébe nézni. Vaskos szemöldökét enyhén összehúzta, s a távolba meredt. Így ácsorogtak egymás mellett egy darabig. Nem néma csendben, mert a fa levelei kellemes dallamokat skandáltak susogva Béla úr fülébe. Nem is lehetett mást hallani, mintha a földön nem is élne más, csak ők ketten. Béla úr kicsit furán érezte magát. Hátrafelé végigsimította magasodó homlokát, és hátul megmaradt haját, majd nagyot sóhajtott.

- Hát itt vagyok. Mondta halkan. Már amennyire erős hangjával tudott halk lenni.

- Megígértem neked vén tűzifa, hát eljöttem. Azt mondják, te mindent látsz, te mindent tudsz, nem szerettem volna, hogy úgy érezd becsaptalak.

A nagydarab ember, öblös hangja, valahogyan mégis megnyugtatón és simogatón hangzott. Mintha, egy karmester tanította volna be a levelekkel, együtt sóhajtottak, egy tempóra beszéltek.

- Remélem, senki sem bujkál mögötted. Félek, azt gondolná, megbuggyant a vén Béla. De mit is beszélek, én lennék vén, hiszen már a nagyapám is neked jött ki elsírni, ha dédnagyapám megszíjazta.

Béla úr félve nézett körül.

- Nem sokat nőttél amióta nem jártam feléd. Kérlek, ne vedd zokon, hogy elkerültelek, de utolsó beszélgetésünk óta valahogy furán éreztem magam miattad. Igen, miattad. Hiszen pont így, mint most, akkor is úgy éreztem, magamban beszélek. No, legyen hát, ha megígértem, akár neked, akár magamnak, eljöttem hozzád. Azt mondtam akkor, ha egyszer olyan szerencsétlennek érzem magam, hogy egy fához beszéljek, akkor eljövök.

Lenézett maga elé a földre, és csendben állt pár percig.

- Egész életemben megmosolyogtam azokat, akik idejártak.

Elmosolyodott.

- Zavarodott elméjűeknek mondtam őket. Hány és hány társamat nevettem ki, és csúfoltam, gyermekkoromban. Hogy néztem drága nejemre, amikor azt mondta itt volt, és neked panaszkodott. De kinek is panaszkodott volna. Istenem, kinek………… Nekem nem tudott. Én nem hallgattam meg. Én csak a saját arrogáns stílusomban tudtam vele beszélni. Azt gondoltam, én vagyok az erő, ami összetartja a családot. Én keresem a kenyeret, és ő csak eszi. Azt gondoltam, a gyermekeimnek csak hálát szabad érezniük, és tiszteletet. Úgy gondoltam, senki, de senki nem mondhat ellenem, mert én vagyok a családfő.

Szemöldökét olyannyira összehúzta, hogy homlokán a ráncok teljesen összegyűrődtek.

- Talán azért sem jöttem hozzád soha. Talán azért sem szóltam hozzád gyermekkoromban sem, mert féltem. Féltem, hogy te erősebb vagy nálam. Bölcsebb…….. nagyobb……. Pedig most hogy így végignézek rajtad, nem vagy te akkora, mint emlékeztem. Ha nem volna a nagy lombkoronád, nem is látszanál ekkorának.

Ismét elhallgatott, és végigmérte a nagy tölgyet tetőtől talpig, pásztázva többször is fel, s le. Szemében a dominanciáért küzdő ősember tekintete villódzott. Nehezen fogadta el, hogy egy fa az, akinek ő beszél, és ezzel el kell ismernie mindenkit, akiket egész életében megalázott, amikor a nagy tölgyfa bölcsességéről áradoztak.

- Most azt hiszed, ha mindent elveszítettem, akkor te győztél? Nem barátom, nem győztél. Csak azért vagyok itt, hogy ne érezzem magam szava hihetetlennek. Mert amit én kimondok, annak úgy kell lennie. Mert az embertől elvehet az élet mindent, de egyet soha. A tartását. Mert a tartásomat barátocskám, nem adom. Az én magam vagyok. Ha szerencsétlenebb is vagyok, mint bárki a világon, de akkor is az emberi tartás az, ami emberré tesz. Én nem fa vagyok, mert te barátocskám, te csak egy fa vagy. Csupa ág, és levél, amik nélkül már nem lennél fa, de én, én ember vagyok. Nem kellenek ágak és levelek, hogy annak lássanak……

Halkult el a hangja.

- De azért voltak nekem is ágaim. Két szép, nagy erős ág. Két erős fiú. És volt tápláló gyökerem is, aki e-világhoz kötött. Volt szép feleségem. És voltak leveleim, akik a fényt begyűjtötték öreg napjaimra. Igen voltak. Gyönyörű leveleim voltak. Na, nem zöldek, mint neked, hanem szőkék. Apró szőke kislánykák, nagy kék szemekkel. Az unokáim. Csak hozták és hozták a sok napfényt, hogy nem győztem élvezni. De mit is beszélek itt neked. Egy fának. Egy bútornak való, fadarabnak.

Kissé féloldalasan állt, és válla felett ismét végigmérte a tölgyfát.

- Azt hiszed, te olyan nagyon erős vagy. A leveleid, és az ágad nélkül kiszáradnál. Mit tennél nélkülük? Az első eső kimosna, az első villám elégetne. Neked mesélem én el, milyen embernek lenni? Tudod is te. Érted is te. Te villámhárító.

Apró könnyek jelentek meg a szeme sarkában. Béla úr, gyermekkora óta először, elkönnyezte magát.

- Én tudom. Senki  és semmi nem tudja, csak én……milyen amikor mindent elveszítesz. Tudnád te is, ha minden leveled elhagyna, minden gyökered elszáradna. Akkor tudnád. Nekem lehullottak a leveleim, leszáradtak az ágaim, elkorhadtak a gyökereim.

Háttal a fának dőlt, és lassan lecsúszott a földre. Megtörölte előbb homlokát, hogy ne tűnjön fel a következő mozdulat, és egy hirtelen mozdulattal letörölte könnyeit is.

- Én is csupán egy villámhárító lettem. Én is olyan lettem, mint egy kivénhedt száraz fa. Én sem vagyok már jó semmire. Pedig, tudod én is voltam nagy erős tölgyfa, mint te. Én is ilyen büszkén álltam. Én is így hivalkodtam, hatalmas lombommal……Igen, nekem is volt ilyen szép lombom, mint neked. De én nem voltam ilyen bölcs, mint te. Én elveszítettem. Én nem tudtam megőrizni, hogy amikor már gyenge leszek, vigyázzanak rám. Hagytam, hogy nélkülem halljanak meg. Mind egyszerre, csak én egyedül nem. Miért pont én maradtam életben? Miért nem a kislányokat találták meg előbb a tűzoltók, miért nem őket hozták ki időben.

Béla úr, a tekintélyt parancsoló szigorú Béla úr, akinek mindenki előre köszönt, aki előtt mindenki megemelte a kalapját, akire mindenki irigy volt tartása miatt. Béla úr ott kucorgott a nagy tölgy lábánál, és keservesen sírt. Úgy sírt, ahogyan még gyermekkorában sem. Úgy ahogyan ember nem is tudott sírni. A hatalmas tölgyfa beleremegett, levelei megrázkódtak a hatalmas dübörgő hang hallatán. A felhők riadtan álltak meg egy pillanatra, a világegyetem kérdőn nézett a földre.

- Itt vagyok, most elégedett vagy?

Üvöltötte a fának.

- Ezt akartad? Hát tessék. Itt vagyok, és szerencsétlenebb vagyok mindenkinél.

Lassan elhalkuló hangon zokogott még hosszú órákon keresztül a vén tölgyfa hatalmas lábánál.

A nagy tölgy lágyan súgta a fülébe.

- Jobb lesz egyszer. Hidd el. Jobb lesz. Sírj csak. Üvöltsd szét a bánatod. Látod, te is ember vagy, mint mindenki más. Látod, te is gyenge vagy, ha nincs, aki erőssé tegyen.

Közben besötétedett, a szellő is abbahagyta a játékot. Már nem volt kedve a leveleket lökdösni egymáshoz, és dallamokat susogtatni velük. A két öreg együtt hallgatták a csendet, és a csillagok, meg a hold, megértőn, haloványan világították át a lombokat. Még a rovarok sem zargatták őket. Ez volt az ő csendjük. A két öreg tölgy, nagy közös csendje

Imre Dezső 2011 Budapest