Taki. Takács István emlékére

Gyakorta elgondolkodunk, honnan hová tartunk, merre robog az életünk, mi lesz a vége, meddig tart. Szerencsére, majdnem mindig meglepetés. Szerencsére, hiszen ha tudnánk meddig tart földi létünk, nem tudnánk normálisan élni az életünket. Ha tudnád, éppen és pontosan, 52 éved van a földön, mikor kezdenél, már nem akarni élni? Ha tudnád, a melletted álló embernek rövidebb lesz a léte, mint neked, sajnálkoznál rajta, vagy örülnél, hogy jobban jártál? Nem tudtuk Takinak mi van „leosztva” Nem tudtuk a jövőt. Nem irigyeltük, és nem sajnáltuk semmiért. Ártatlan kedves fiú volt, vastag szemüveggel, alacsony, amolyan nem sovány, nem kövér. Azt nem írom, hogy rövidhajú, hiszen mind azok voltunk. 1989, Magyarország, Nagykanizsa, a Dózsa György laktanya, dandár, egyik gépesített Lövész század. Ott volt katona, ez az igazán nem katonának született fiú, hiszen abban az időben, akit csak lehetett besoroztak. Valaki, valahol, alkalmasnak találta orvosilag, hiszen állt két lábon, és nem volt aranyere, ez már akkoriban elég volt az alkalmassághoz. Másfél év fogság, egy idegen közegben. Taki, a világ legkedvesebb, legártatlanabb fiúja, aki esténként sírva aludt el, mert hiányzott az anyukája, itt töltötte kötelező katonai szolgálatát, keménykezű borsodi bányász gyerekek között, egy első lépcsős laktanyában, ahol éppen akkor, 1989-ben voltak olyan hetek, amikor ruhában aludtunk, mert készültségben vártuk a harmadik világháború kitörését. Taki, talán nem is értette, miért öltözünk vissza fürdés után. Dehogy akart ő háborúzni. Vártuk, hogy a román hadsereg ráront kicsiny hazánkra, és felaprítanak bennünket az ötven éves tankjainkkal, a be nem induló teherautóinkkal, az össze-vissza hordó, beállítatlan fegyvereinkkel együtt. A józanész győzött, a háború nem tört ki, így másfél év után hazajöttünk, ide, Soroksárra. Innen vonultunk be együtt, Taki és én. Nagyon kevés pesti fiú volt ott, és csak ketten voltunk soroksáriak, ez is oka lehetett, barátok lettünk. Igazából négyen, mert még két pesti fiú is volt, érdekes módon még ugyanabba a századba, sőt, ugyanabba a szakaszba is kerültünk, így tudtunk kicsit vigyázni rá. Teltek múltak az évek, Taki is visszazökkent a nagyvilágba, élt, családot alapított, gyermeket nevelt, dolgozott, és amit nem tett meg a háború, azt megtette a vírus. Igen, egy vírus. Egy parányi, élettelen géntöredék, egy láthatatlan, kegyetlen gyilkos, aki állítólag az egészségesekre, és a hatvan év alattiakra nem is veszélyes. Egy koronás gyilkológép, a koronavírus. COVID 19. Beég az agyunkba a neve, mert oly sok ártatlant kínozott, majd ölt meg, hogy feledhetetlenül belénk égett. Hogy miért pont őt? Miért a legártatlanabbat? Talán eddig volt dolga a földön. Talán ez volt kiosztva neki. Talán csak nem volt szerencséje. Talán nem volt elég erős a lelke, hogy megküzdjön egy rátámadó korral, hiszen kisgyermek kora óta csak küzdelem volt az élete. Ha támad a betegség, a megtört ember immunrendszere védtelenebb. Sok-sok évig nem találkoztunk miután leszereltünk, pedig nap mint nap bennem volt az indíttatás, hogy megkeresem, hiszen itt lakott nem messze. Eljártunk az utcájuk előtt, és ez amolyan biztonságot adott, hiszen ha akarom, megtalálom bármikor. Most, már nem. Halogatjuk az ilyen találkozókat, mert azt gondoljuk, éljük az életünket, és majd ha már a család sínen van, nem dolgozunk, nem futunk annyit, ha nyugdíjasok leszünk, akkor milyen jó lesz összehozni. Nézegettem a Facebook-ot, hiszen kétezres évek, mindenki ezt teszi. Örülök, látom, kivel mi van, ki megnősül, más gyermeket szül, kirándul, vagy új munkát kap, megosztjuk örömeinket, és napi dolgainkat. Egyszer csak előttem egy poszt, „Fájó szívvel búcsúzunk Takács Istvántól, aki 52. évében……..” Mi van??? Nemár.. Biztosan csak névegyezés. Nem hiszem el, van ilyen nevű ember éppen elég, miért lenne éppen a Taki. Pedig ő az. Ötvenkét év, ennyi adatott. Egy idős volt velem. Ilyenkor már késő azon gondolkodni, miért nem csengettem be hozzá. Persze, tudom, ő sem hozzám. De ő félénk volt. Tudom, hogy szívesen becsengetett volna, de nem akart zavarni, mert ő soha nem akart zavarni. Elnézést kért, amiért él. Biztosan azt hitte, már a nevére sem emlékszem. Az életünk teli s teli van ilyen „majd egyszer megkeresem” kapcsolatokkal, és legtöbbször nem keressük meg. Modern világ, modern vírus, modern halál, modern gyász a facebook-on. Egyetlen dolog nem modern, ez az érzés, ez az emberiséggel egyidős, amikor elveszítesz egy barátot, akivel ráadásul nem is törődtél. Ne hidd, hogy neked nincs ilyen barátod! Rokonok, családtagok, barátok, néha testvérek, akik élik életüket, és nem tudnak, vagy csak elfelejtenek törődni egymással. Talán Taki egyik feladata az életben az volt, hogy megszülessen ez az írás, amit elolvasva, páran felemelik a telefont, vagy elkezdenek bogarászni az interneten, elvesztegetett kapcsolataikat keresgélve. Takit, már nem hívom fel. Ő már valahonnan nagyon messziről figyel, és vigyáz ránk, mert mi is vigyáztunk őrá. Mert ő ilyen volt. Nem haragudott, amiért nincs vele valaki, hanem szomorú volt miatta, ahogy sírt anyukája után a vaságyon fekve, gyakorlóruhájában, a vasrácsok mögött. Talán te, aki most ezt olvasod, már tudod is, kit hívsz fel, amint végeztél. Nem is tartalak fel! Siess, mert lehet, holnap már nem válaszol!

Imre Dezső 2021.