Nézz rá!

Elképzeled, ahogy odahajolsz, és a fülébe súgod. Elképzeled, de nem teszed meg. Nem teszed, mert félsz. Félsz az elutasítástól, félsz, az ismeretlentől, attól is félsz, hogy nem utasít el, és nem tudsz mit mondani. Ő pedig vár. Várja, hogy megértsd, csak egy pillantás kellene. Nézd! Nézz rá, egyenesen a szemébe! Talán ő is ezt szeretné. Talán, mindent megadna, hogy ránézz! Nem tudod, ha tudnád, nem hinnéd, csak arra vár, hogy megértsd. Hogy közel hajolj, és a fülébe súgd. De nem teszed. Félsz, mert nem bízol magadban. Elképzeled, ki lehet ő. Milyen lehet a hangja? Milyen lehet az illata? Vajon mit szeret? Mi a kedvenc zenéje? Szeret táncolni? Szereti a kedvenc filmedet?

Lassan közeledik a végállomás. A vonat csak robog, a sínek zakatolnak, a mozdony zúgása halkan beszűrődik. Szemben ültök egymással, már órák óta. Néha, lopva rápillantasz, néha elkapod, ahogy ő is ezt teszi. Attól félsz, azért nézett rád, mert zavarja, hogy te ránéztél. Mi lesz, ha megérkeztek? Többé nem láthatod, elmúlik, ami meg sem történt. A telefonod lemerült, de még nézegeted a sötét kijelzőt. Órák óta nézed a semmit. Amíg volt benne áram, a közösségi oldalt nézted, de nem láttad, csak arra állt a fejed. Néha úgy tettél, mint ha érdekelne valami, hol komoly, hol érdeklődő arccal nézegetted, hol belefeledkezve a gondolataidba bambán bámultál a kijelző felé. Néha úgy tettél, mint ha valami nagyon fontos üzenetre válaszolnál, hátha észreveszi, milyen komoly és fontos ember vagy.

Néha, amikor összegabalyodott a pillantásotok, talán ő is ugyanezt gondolta. De lehet, hogy nem. Lehet, hogy alig várja, hogy végre leszállhasson a vonatról, és megszabaduljon a szemtelen pillantásaidtól. Olyan aranyos, ahogy néha elmosolyodik, miközben szünet nélkül mered a telefonja kijelzőjére. Néha fontos arccal válaszol egy üzenetre, néha rendkívüli érdeklődőn, szinte szemöldökét felhúzva olvas, valami nagyon érdekesnek tűnő dolgot, máskor szinte bambán feledkezik bele a tartalomba. Egyszer-egyszer kinézett az ablakon, ilyenkor furán körbejárta a tekintete a fülkét, áthaladva az üres csomagtartó rácsokon, odatévedve ahol te is vagy, egyenesen, mélyen a szemedbe nézve, egyetlen pillanatra. Egyszer, mintha el is mosolyodott volna, amint egymásra pillantottatok. Annyira megszeppentél, hogy azonnal visszameredtél a telefonod semmitmondó képernyőjére. Nem értetted. Ő sem értette. Pedig mindent neked adna, hogy egy pillanatra értsd meg őt, értsd meg, amit üzen. Hogy visszamosolyogj. Ha hagynál időt, felfedezhetnéd őt, egy pillantásban. Megtalálnád a pillantás mögött az embert. Ha csak annyit kérdeznél, mennyi az idő, már hallhatnád a hangját, és ő a tiédet. Buta gondolat, hiszen a telefonod írja az időt. Ha megkérdeznéd, nem tudja-e hol tartotok. Akkor felelhetne valamit, mindegy mit, de------ butaság. Kinézel, és pont ott egy tábla, Balaton Aliga.

Elképzelted, ahogy odahajolsz, egészen közel, hogy érezd a leheletét is, nézel mélyen a hatalmas gesztenyebarna szemeibe, amíg egyre közelebb és közelebb lopódzva, össze nem ér az ajkatok. Közben a sínek zakatolása egyre lassul, a mozdony hangja teljesen elhalkult, a fékek, halk, fémes csikorgással jelzik, megérkeztetek. Felpattansz, mint aki nagyon siet, had lássa, fontos dolgod van, nagyon várnak, sürgős minden. Ő is így tesz. Párszor összeütköztök, ahogy a hátizsákokat próbáljátok felvenni, hangtalanul súgjátok zavartan, -Bocsánat! Még most is arról álmodoztok, milyen lenne ha! Mi lenne ha? Nem tudod, de ő is ezt gondolja. Valahogy sikerül kéz és lábtörés nélkül levergődni a vonatról, majd sietős léptekkel haladtok ki, ki onnan az állomásról, jó messzire, ahol már nem láthat, hogy végre merjetek levegőt venni.

És vége. Eltűnt a szemed elől. Ott jár az emberek közt, tudod, bármikor szembe jöhet. Próbálod felidézni az arcát, hogy felismerd, ha egyszer ott áll előtted. Próbálod, de nem tudod. Csak a szemeit látod, és azt a huncut mosolyt, ami egyetlen pillanatra ott ült az arcán. Arra gondolsz, mi lett volna ha mered, és miért nem merted. Eltűntök a tömegben, és élitek tovább az életeteket, egy újabb álommal kiegészítve, egy újabb homályba vesző emlékképpel, és a kamaszkor nagy-nagy kérdéseivel.