Sodrásban

Kicsiny patakocska zúgott lefelé a sziklák között, a magas hegyekből. A kiálló sziklák között hánykolódott négy kis fadarab. Rettegve száguldottak az árral, lesve az alkalmat, amikor kifickándozhatnak a sodorból. Messzi a távolban hatalmas fekete felhők néztek utánuk fenyegetően. Integettek, forgolódtak,

- Most megmenekültetek, „kiáltották utánuk a morcos fellegek” de ha utolérlek, villámaimmal szénné égetlek.

A fadarabok csak tehetetlenül hánykolódtak a fodros víz tetején, és próbáltak megállapodni, ijedten ugrándozva. Egyikük egy kődarabnak ütközve, nagyot perdült, és kirepült a vízből. A parton még pattogott párat, majd megkönnyebbülve bujt meg egy fűcsomó tövében. A többiek irigykedve néztek vissza.

- De jó neki, nem viszi messzebbre az ár. Élj boldogan! „Kiáltották” Jó neked! Nem sodor tovább az ár, nem hánykolódsz többet.

Közben, a kis patakból folyó szélesedett. Ahogy a folyó ereszkedett mind lejjebb és lejjebb, egyre gyorsabb, egyre ijesztőbb lett. Már csak három kis fadarab hánykolódott esetlenül és tehetetlenül a felszínen, néha alábukva, majd felrepülve. Próbáltak lassítani, próbáltak partra vetődni, de sikertelenül. Egyre jobban féltek, ahogy gyorsult a folyó. Egy nagy fa állt a parton, aminek a gyökerei mélyen benyúltak a folyómederbe. Az egyik kis fadarab, beakadt a gyökerek közé, és megállt. A többiek irigyen néztek vissza rá.

- De jó neki! „Néztek össze”. Nem kell aggódnia hová sodorja a víz. Ott maradt a nagy fa tövében.

Már csak két fadarabot vitt a víz, az egyre szélesedő folyóban. A felhők lassan utolérték a menekülőket, és hatalmas vihar kerekedett. A mérges fekete óriások, hatalmas vízcseppekkel próbálták eltiporni őket. Erős szél támadt. Az egyik kis fadarabot kikapta a vízből, és messze a parttól, elhajította. Esett, kelt, buckázott, és egy kis szikla oldalában talált nyugalmat.

A magányosan tovább sodródó kis fadarab, könnyes szemekkel nézett vissza.

- De jó is neked. Te már nem sodródsz tovább.

Félt, fázott, egyedül volt, és dobálta a víz minden felé. Lassan a folyó hatalmas folyammá szélesedett, sodrása is legyengült, és hömpölygő víztömege ringatva úsztatta a kis fadarabot. Már nem fázott annyira, és nem is próbált menekülni. Hagyta, hogy sodorja az ár. Kisütött a napocska, és bár egyedül volt, de legalább nem rettegett. Egy nagy csónak közeledett felé. Az oldalán egy kis kezecske simogatta a víz tükrét. Amikor odaért a kis fadarabhoz, finoman megragadta, és kiemelte a vízből. A fadarab szíve először hevesen vert, majd megnyugodott. Egy kedves kislány volt, aki apró kezecskéivel játszani kezdett a fadarabbal. Pörgette, forgatta, ide tette, oda tette, mindenhová bedugdosta, majd a táskájába rejtette a játékai közé. Kikötött a csónak, és utasai a parton sétáltak tovább. A folyó partján ballagtak, felfelé a hegyre. A kislány kivette a fadarabot, és a bokrokat, meg faleveleket simogatta vele. A kis fadarab boldog volt. Megszáradt, átmelegedett, értelme lett a létének, hiszen örömet okozott a kislánynak. Úgy érezte vele akar maradni örökre. Ahogy ballagtak felfelé, egy kis szikla oldalán ott lapult egy fadarab. Egyedül volt, kiszáradt a napon, megreccsent a szélben. A kis fadarab szánakozva nézte. Ahogy tovább mentek, feljebb, egy nagy fa tövében, a víz sodra és a gyökerek közé beszorulva, reszketett egy másik fadarab, ázott volt, reszketett, és fázott. Néhány perc múlva még egy kis fadarab hevert elhagyatottan, ő egy fűcsomó tövében lapult. Nem száradt ki, mert a fű eltakarta előle a napot, egyedül volt, unatkozott, és lassan korhadni kezdett. Alatta bogarak, rajta meg csigák tanyáztak.

A kis fadarab a kislány kezében elszomorodott, amikor látta társait, akiket nemrégen még irigyelt.

Örült már annak, hogy még ha kemény is volt vele az ár, de oda sodorta, a kislány kezébe.