Jobb agyféltekés rajzolás tanfolyamok

Az öreg tölgy. Álmok és emlékek

A felhők úgy suhantak el a táj felett, mint az idő. Az idő, amin annyit töpreng az ember. Egy fogalom, amit mindenáron szeretnénk, ha nemcsak egy fogalom, hanem valami megfogható dolog lenne. Hogy miért van így? Mert ami megfogható, arról azt gondoljuk, hogy megváltoztatható. És ha az idő megváltoztatható lenne, akkor a jövő, és a múlt is megváltoztathatóvá válna. Kinek ne lenne az életében valami, amit szeretne megváltoztatni, amit utólag már másként csinálna, vagy amitől fél, ezért szeretné elkerülni. Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, de ez nincs így. Az idő nem gyógyít be semmit. Talán idővel elhomályosodnak az emlékek, talán egy idő után több szépre, mint rosszra emlékezünk, de meg nem változik semmi, és nem is gondolnánk, milyen könnyen szakadnak fel, a már rég begyógyultnak hitt sebek. A lélek nagy sérüléseit, csak a tudat gyógyíthatja meg. Az elfogadás, az átértékelés, az emlékek megszépítése. Aki gyötri magát a régmúlt dolgain, annak egyre jobban és jobban fáj. Aki nem a megnyugvást, hanem az önsanyargatást választja, annak egész életében ott fog lebegni az a sötét felhő. Lezárni a múltat nem könnyű. A régen történt eseményekre sokszor úgy emlékszünk, mintha nem is velünk történt volna. De akkor miért fáj? Nem lehet megérteni, talán nem is kell, hogyan működik az agy. Elektromos jelek milliói, és kémiai folyamatok tömkelege szabályozza, mit meddig, és hogyan őrizünk meg emlékeinkben. Gyermekkorunk élményeire, ha emlékszünk, abban mindig van valami misztikus. Ezért olyan érdekes egy-egy gyermekkori játék, vagy ruhadarab előkerülése. Vannak azonban érzések, amikről nincsenek tárgyak, melyeket megtalálhatunk a szekrény aljában, vagy a padláson. Az első szerelem, az első fájdalom, azok az érzések, amikről akkor még nem tudtuk, hogy mennyire meghatározói lesznek személyiségünknek. Még ha naplót is vezetett valaki, vagy megőrizte a leveleit, még akkor sem ugyanaz. Olvasva a régmúlt gondolatait, már nem ugyanazt érzi, csupán egy bizsergés, egy fájdalmas gombóc a torkában, egy fura misztikus érzés, amivel nem tud mit kezdeni. Egyszer szembejön az utcán az első szerelem, egyszer véletlenül, vagy szándékosan rátalálunk valahol, és akit látunk, az már régen nem az, akire emlékeztünk. Lezárni a múltat, talán úgy a legegyszerűbb, ha szembesülünk a jelennel. Ha elfogadjuk, hogy a felhő elszállt felettünk, és a másik felett is, akkor rádöbbenhetünk, hogy múlt és jelen nem létezik, és hogy az emlékeink csupán azok, amivé alakítjuk őket. Nincs múlt, és nincs jövő, csak egy idő van, az a pillanat, amit éppen most élünk meg. A többi csupán emlékezet, és félelem, vagy vágyakozás.

Lenke, a középkorú kedves hölgy, gyakran járt ki a vén tölgyfához. Ez afféle kikapcsolódás volt számára. Pár naponta kisétált, és elmesélte mi történik vele. A tölgyfa volt minden titkának ismerője. Kicsit hűvöskés szellő fújdogált, a levelek úgy zúgolódtak, mintha mérgelődnének valamiért. Talán fáztak, vagy az ősztől féltek, de lehet, hogy csupán nem fértek egymástól. Lenke szótlanul ácsorgott a lomb alatt, és hallgatta a levelek mozgolódását. Garbójának magas nyakát, egészen a szája széléig húzta fel, és karban tartott kezével néha végigdörzsölgette karjait. Hosszú haját körbefújta a szél, mintha sál lenne a nyakában. Szép fekete haja volt, sokan csodájára jártak. A falubeli férfiak, fekete démonnak hívták, nem csak fekete haja, hanem nagy zöld szemei miatt is.

- Jaj, te fa!

Szólalt meg. Kedves selymes hangja volt.

- Miért van az embernek emlékezete? Miért kell olyasmin törni a fejünket, ami már régen elmúlt? Nem elég hogy elveszítünk ezt-azt, még emlékeznünk is kell rá? Igazán kitalálhatnád, hogyan felejtsük el, amire nem akarunk emlékezni. Ha már olyan bölcsnek mondanak az emberek. Emlékszel még a focistámra, akibe olyan nagyon szerelmes voltam? Na, azt hittem már nem is emlékszem rá. Bár sokszor eszembe jutott, de az arcára már tényleg nem emlékeztem. Egy illat, nem is tudom milyen dezodor volt, egy zene, egy fura érzés, ennyi volt. Azért fájt, de nem tudom, hogy ez valódi fájdalom volt-e. Mindig azt gondoltam, nem veszítettem semmit, amikor szakított velem, hanem én csak kaptam az élettől, hiszen pár hónapig velem volt. Soha nem gondoltam, hogy ez a tini kapcsolat elvett tőlem bármit is. Ő volt az első, akit közel engedtem magamhoz. Ő volt a férjemen kívül az egyetlen, akinek engedtem, hogy megcsókoljon. Azután elment, és én sokáig nem szerettem meg mást. Emlékszel, amikor a férjemet megismertem? Egyből szaladtam ide hozzád elmesélni, milyen kedves, milyen erős, milyen okos, milyen nagyon tetszik. A focistát már nem is bántam. Elment, menjen, én nem fogok bánkódni. És emlékszel, hányszor kérdeztem tőled, mi lehet vele? Nem is tudom miért. Csak szerettem volna tudni. Ugye tudod, hogy én csak a férjemet szeretem? Olyan jó, hogy te soha semmit nem mondasz el senkinek. Biztosan azt gondolná mindenki, hogy én a férjem mellett másik férfiról álmodozom. Pedig nem. Istenem dehogy! Csak valamiért úgy éreztem, ha már egy kis időre része lett az életemnek, akkor részese is marad. Ha csak az emlékezetemben is, de részese. Az ember múltja, része a jelenének, vagy nem? Hiszen amilyen vagyok most, abban az is közrejátszott, az a pár hónap, amíg velem volt. Nem is lett volna jó, ha velem marad. Ő állandóan ment, mindig a csapattal szaladgált, azután a fővárosba költözött. A foci az ilyen. Mint a zenészek. Csak megy és megy, ott van, ahol éppen játszani kell. Az a sok lány meg mind körüldongta, mint a legyek.

Elmosolyodott.

- Láttam tegnap. Hazajött megnézni a régi házukat. A szülei már régen meghaltak, a házikójuk eléggé szétesett. Azt már csak lerombolni lehet. Szomorúnak tűnt. Azt mondták a boltban, hogy kifaggatták, és nincs senkije. Nem nősült meg soha. Pedig olyan jó fiú volt, biztosan jó férj lenne, és jó apa. Na persze kinek kell egy olyan férj, aki mindig megy?

Lesütötte szégyenlősen a hatalmas szemét.

- Na, jól van, nekem azért kellett volna. De te ezt úgyis tudod. Azt mondják, azért nem vett el senkit, mert nem talált olyat, mint én. Na, szépen vagyunk. Hiszen ő ment el. Én ugyan nem küldtem soha. És volt is annyi lány körülötte, hogy a végén már alig fértem hozzá. Miket beszél ez össze. Biztosan csak azért mondja, hogy mondják nekem, és én legyek büszke. De tudod, nem tudom, miért lenne akkora büszkeség, hiszen elhagyott, azt sem mondta el miért. Csak ment azután isten áldjon, szervusz, világ, visz a víz. Azt sem mondta fapapucs. Úgy mondták el, hogy látták a vonaton, amikor elment. Annyiba sem nézett, hogy elköszönjön. Most meg játssza itt a nagy szerelmest. Már kicsit késő nem?

Kérdőn nézett fel a fára. A szemében valódi kétség látszott.

- Azt is mondták, hogy az edzője kötelezte, hogy menjen el. Na, még ilyet sem halottam. Mi az, hogy kötelezte? Ha menni akart ment, ha meg nem akkor maradt volna. Ha annyira akart volna, akkor elvisz engem is. Jó tudom, én nem mentem volna. Nem mehettem. Azt mondta a boltos nő, hogy azt mondta neki az edzője, hogy ha megnősül, akkor nem mehet a válogatottba, és nem veszik fel nagy csapatok sem játékosnak. De ha jobban szerette a focit, mint engem? Akkor minek mentem volna vele? De nem is mehettem. Nem. Nem hagyhattam itt anyámékat. Itt ez a nagy telek, a sok jószág. Jobb így nekem. Jó férjem van, szeret, segít a szüleimnek is, van szép gyermekünk, mi kellene még. Én csak jó asszonya akarok lenni, és ennyi.

Valahogy nem tűnt őszintének a mosolya. Érezte is hogy nem az.

- Sok lány járt rosszul a nagy szerelmével. Én boldog vagyok. Az én uram nem bánt, nem iszik, szeret. Mindig mondja, hogy még mindig nem tetszene meg neki más lány. Mindig bókokat mond, olyanokat hogy én vagyok a legtakarosabb asszonyka a faluban. Az a süket focista soha nem mondott nekem szépeket. Csak sétáltunk kéz a kézben, alig beszéltünk, ide-oda kísérgetett, nézett a nagy barna szemeivel, és alig szólt valamit. Én beszéltem mindig. Olyan volt, mintha nem is tudna beszélni. Pedig tudott, mert a haverjaival meg be nem állt a szája. Azt mondta a boltosnő, hogy amikor engem kérdezett szomorú volt.

Lenke, elgondolkodott egy pillanatra, és messzi a távolba meredt a fa mellett elnézve.

- Tudod azért hiányzott. Eddig. Most olyan furcsa. Amikor megláttam, elkezdett verni a szívem, olyan gyorsan, mint egy bolondóra. Azután néztem, és elmúlt. Nem látta, hogy ott vagyok. Pár perc múlva, olyan volt mintha még soha nem láttam volna. Ahogy néztem a vonásait, nem volt ismerős. Nem nagyon emlékeztem, de azért próbáltam emlékezni, és valahogy teljesen más. Nem csak mert öregebb. Más a tekintete, más az arca, más a haja. Nem is tudom igazából őt szerettem-e olyan nagyon. Most, hogy mesélni kezdtem neked, megint elkezdett felgyorsulni a szívem, és ahogy látom magam előtt, elmúlik. Azt hiszem megértettem. Az a fiú, ha létezett is, nem olyan volt, mint amilyennek láttam. Jaj, de szerettem, istenem! És nem is néztem meg. Annyi féle emlék kavarog most bennem. Tudod az a fiú, akire én emlékeztem, azt hiszem most meghalt. Eddig az fájt, hogy elment. Most az fáj, hogy nem is létezett. Olyan, mintha csak álmodtam volna. Eddig is olyan volt, de most láttam, és még olyanabb. Eddig azért volt olyan, mert nem emlékeztem már mindenre, és homályos volt az egész, és már nem is voltam biztos abban, hogy megtörtént. Most olyan, mintha rosszul emlékeznék. Most ott állt tőlem pár méterre, és idegen volt. De ha így érzem, akkor miért fáj? Erre válaszolj nekem!

Úgy nézett a fára, mintha választ várt volna.

- Tudom, te soha nem mondasz semmit. De legalább most, már nem tűnik álomnak. Legalább azt láttam, hogy létezik. De nem tudom jobb-e most. Eddig volt egy szép emlékem, most pedig már az sincsen. Már nem olyan az egész. Évekig úgy éreztem, kaptam valamit az élettől, valamit, amit gyorsan elvett tőlem, de az emléke megmaradt. Most pedig elvette tőlem az élet ezt az egyetlen emléket.

Szomorkás lett a hangja, de nyugodt.

- Na, isten veled gyóntatóm. Megyek haza, főzök a családnak valamit.

Ezzel sarkon fordult, és elsétált.

Imre Dezső 2011 Budapest

Download Free Designs http://bigtheme.net/ Free Websites Templates