Farhát

Farhát.

Ritkán írok a valóságról. Legtöbbször, a fantáziám szüleményeit vetem papírra, még ritkábban írok személyes érintettségű témáról. Most azonban, ezt fogom tenni, mert magával sodort a nagy mai valóság, 2022 magyar valósága. Televízió, rádió, közösségi média, mind egy szótól izzik, -csirkefarhát-. Nem fogom leírni miért, mert a történet szempontjából nincs jelentősége, meg amúgy sem szánom ezt az írást politikai állásfoglalásnak, végképp nem szánom kampánynak, bárki mellett, vagy ellen. Csak maga a szó, "csirkefarhát" indította be az érzelmeimet, gondolkodtatott el. Eszembe jutott a gyermekkorom. Sokan voltunk, szegények voltunk, és bár volt rengeteg baromfi otthon, mégis be kellett osztani. Anyánk mindig a farhátat ette, vagy a melle csontját szemezgette, mert ő maga is elhitte, hogy nem szereti a combot. Hogy is szerette volna, hiszen ő volt a legnagyobb a testvérei közül, és a kicsiké volt a comb. Amikor felnőtt, a maga lábára állt, a munkásszállón sem a comb volt a menü, vagy nem az került az albérleti rezsón, a kislábasba. Amikor gyermekei lettek, akkor nekik/nekünk "járt" a húsos falat, ő pedig élete végéig elhitte, hogy a farhátat azért eszi, mert "az a legjobb része". Igyekezett jól befűszerezni a hátán a bőrkét, amit pirosra, ropogósra sütött, és élvezettel ette. Nem hiszem, hogy rossz lett volna, de tápláló sem. Sebaj, volt bőven kenyér, aminek persze a haja a legfinomabb, főleg, ha a gyerek csak a belét szereti. A levesben a zúza, a husikák, a kiadósabb darabok, mind, mind gazdára találtak, csak a "legjobb része" a háta, az maradt ott, "szerencsére", amit anyu, miután végzett mindenki, hosszasan elpiszkálgatott, leeszegette róla a kis húsdarabkákat. Mert ilyenek az anyukák. Akkor még én is elhittem, hogy az a legjobb része, és sokszor megpróbáltam megenni, de egy éhes fiúnak, azok a milliméteres darabkák, a csontról lecuppogtatva, bizony sem finom, sem laktató nem volt. Mi tagadás, a leves jó ízű volt tőle, de ettől még, nem lett tápláló, az a csontos, száraz háta. Ma sem szeretem, de nem az íze, vagy a türelemjáték miatt, ami a lecsipegetése. Dehogyis. A gombóc miatt. A gombóc miatt, ami elrontja az ízét. Az a gombóc, ami a torkomban, meg a gyomromban megjelenik, amikor meglátom, azt a szegényes ételt, amit azért szeretett anyám, mert soha nem jutott neki más. Nevelte a csirkét, tyúkot százával, de soha nem vágtak le egyel többet, hogy neki is jusson combja. Minek, hisz nem is szereti, a farháton meg ott a "sok" hús, azt ki enné meg, pont a "legjobb részét"? Most, ahogy ezt írom ugyanúgy ott a gombóc. Azóta nekem is vannak gyermekeim. Nekik is, magamnak is, combját sütök. Minden megevett comb után elmosolyodok, azt gondolom, "finom volt anyucikám". Tudom mennyire szerette, amikor pici koromban ezt hallotta, "anyucikám". Sokkal jobban szerette, mint a combját, vagy a farhátat. A jóllakott, elégedett, szerető szívű gyermek volt az ő tápláléka, táplálóbb a combnál, vagy bárminél.

Imre Dezső 2022.